Ötven év magány után: Újrakezdés a csendben
– Hogy tehetted ezt velem, András? – A hangom remegett, ahogy a nappali sarkában álltam, kezemben a férjem bőröndjével. Az arca zárt volt, tekintete a padlót fürkészte.
– Már rég nem működik köztünk semmi, Éva – mondta halkan, mintha ezzel megkímélne. – Nem akarok hazudni tovább.
Azt hittem, ilyet csak filmekben mondanak. De ott álltam, ötvenévesen, két felnőtt gyerekkel, akik már régen kirepültek, és egy férjjel, aki most éppen elhagyott egy harmincéves nőért. A szívem összeszorult. A lakás hirtelen túl nagy lett, a falak visszhangozták a csendet.
Az első napokban csak ültem a konyhaasztalnál, bámultam a kávémat. A telefonom néma maradt. Az unokáim messze élnek, a lányom, Zsófi, Németországban dolgozik ápolónőként. A fiam, Gábor, Budapesten él, de ritkán hív. Anyám már nem él, apámról pedig csak halvány emlékeim vannak. A barátnőim mind elfoglaltak a saját életükkel vagy már özvegyek.
A szomszédasszonyom, Marika néni kopogott át először.
– Jól vagy, Évikém? – kérdezte aggódó arccal.
– Persze – hazudtam. – Csak fáradt vagyok.
De Marika néni nem hagyta annyiban. Egy hét múlva már együtt főztünk lecsót a konyhában. Ő beszélt, én hallgattam. Néha elmosolyodtam egy-egy történetén, de belül még mindig üres voltam.
A családom reakciója sem segített. Amikor Gábornak elmondtam, hogy András elment, csak annyit mondott:
– Anya, biztos lesz valaki más is az életedben! Ne aggódj!
Mintha ötven felett már nem is lenne jogom a fájdalomhoz vagy a szerelemhez. Zsófi pedig csak annyit írt Messengeren:
– Anya, erős vagy! Mindig is az voltál!
De én nem éreztem magam erősnek. Minden reggel nehéz volt felkelni. A tükörben egy idegen nézett vissza rám: ráncokkal, ősz hajjal és fáradt szemekkel.
A legrosszabbak a vasárnap délutánok voltak. Régen ilyenkor együtt ebédeltünk Andrással és a gyerekekkel. Most csak a csend maradt és az üres tányérok.
Egy nap azonban valami megváltozott. A postaládában találtam egy meghívót: „Nyugdíjas klub – kézműves foglalkozás minden kedden!” Először csak nevettem rajta. Én? Nyugdíjas klubba? De aztán rájöttem: mit veszíthetek?
Az első alkalommal félve léptem be a művelődési házba. Az asztal körül idős asszonyok ültek, beszélgettek, nevettek. Egyikük, Ilonka néni, rögtön mellém ült.
– Új vagy itt? – kérdezte mosolyogva.
– Igen… Éva vagyok.
– Akkor mostantól nem leszel egyedül! – mondta határozottan.
A klubban lassan barátokra leltem. Megtanultam horgolni, festeni. Együtt kirándultunk Szentendrére, sütöttünk pogácsát és beszélgettünk az élet nagy dolgairól: szerelemről, veszteségről, újrakezdésről.
Egyik délután Ilonka néni odasúgta:
– Tudod, Éva, én is átéltem ezt. Az én férjem is elhagyott harminc év házasság után. De most boldogabb vagyok, mint valaha!
Először nem hittem neki. De aztán rájöttem: talán tényleg lehet újrakezdeni.
A családommal továbbra is feszült volt a viszonyom. Gábor ritkán látogatott meg. Egy alkalommal össze is vesztem vele:
– Miért nem jössz gyakrabban? – kérdeztem tőle telefonon.
– Anya, dolgozom! Nekem is van életem! – vágta rá ingerülten.
– És nekem? Nekem nincs már életem? – kiáltottam vissza könnyekkel a szememben.
A vonal másik végén csend lett. Aztán letette.
Ezután napokig sírtam. Úgy éreztem, mindenki elhagyott: a férjem, a gyerekeim is. De aztán eszembe jutott Ilonka néni mondata: „Mostantól nem leszel egyedül!”
Elkezdtem magammal törődni: reggelente sétáltam a Duna-parton, vettem egy új ruhát magamnak a piacon. Egyik nap még fodrászhoz is elmentem – először húsz év után!
A klubban egyre többet nevettünk. Egy alkalommal egy özvegy férfi is csatlakozott hozzánk: Lajos bácsi. Kedves volt és figyelmes. Együtt táncoltunk egy klubesten – először éreztem újra nőnek magam hosszú idő után.
A gyerekeim lassan észrevették a változást rajtam. Zsófi egyszer felhívott:
– Anya, olyan vidámnak tűnsz mostanában! Mi történt?
– Csak rájöttem valamire – válaszoltam mosolyogva. – Az élet nem áll meg ötven után sem.
Gábor is meglátogatott végül. Megölelt és azt mondta:
– Sajnálom, hogy nem voltam melletted jobban…
Megbocsátottam neki. Rájöttem: mindannyian tanuljuk ezt az új életet.
Most már tudom: nem vagyok egyedül. Barátokra leltem, új hobbikat találtam és lassan önmagamat is visszakaptam.
Néha még mindig fáj András árulása, de már nem ő határozza meg az életemet. Most már én döntöm el, hogyan élek.
Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hányan hiszik el ötven felett, hogy vége mindennek? Talán sosem késő újrakezdeni…