Otthonszülés árnyékában: Függetlenség és veszteség története
– Nem megyek kórházba, Gábor! – kiáltottam rá remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen szorítottam a bögrét. – Nem hagyhatlak itt egyedül! Tudod jól, hogy nem tudod ellátni magad.
Gábor csak némán bámult rám. A bal keze alig mozdult, mióta tavaly agyvérzést kapott. Azóta minden rám hárult: a főzés, a takarítás, a gyógyszerei adagolása. És most, hogy már a kilencedik hónapban jártam, mindenki azt mondta, hogy nem vagyok normális, amiért otthon akarok szülni. De én csak azt láttam magam előtt: ha elmegyek, Gábor egyedül marad, és ki tudja, mi történik vele.
A szüleim naponta hívtak. – Zsófi, kérlek! – könyörgött anyám a telefonban. – A kórházban biztonságban lennél! Mi lesz, ha baj történik?
– Nem lesz semmi baj – válaszoltam mindig ugyanazzal a makacs nyugalommal. – Mindent elolvastam az interneten. Megvettem a szülőmedencét is. Mindenre felkészültem.
De valójában rettegtem. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam az ágyban Gábor mellett, hallgattam a légzését, és próbáltam elképzelni, milyen lesz majd hármasban. Azt hittem, ha mindent kézben tartok, nem történhet baj.
A szülés napján korán reggel kezdődtek a fájások. Gábor aggódva nézett rám.
– Hívjunk mentőt? – kérdezte halkan.
– Nem kell – feleltem dacosan. – Meg tudom csinálni.
A szülőmedencét már előző este felfújtam. A vizet is előkészítettem. A bába, akit az interneten találtam, csak délután tudott jönni. Addig egyedül voltam Gáborral.
A fájdalom egyre erősödött. Próbáltam légzőgyakorlatokat végezni, ahogy a videókban láttam. Gábor odajött hozzám, megfogta az ép kezével a kezemet.
– Zsófi… félek – suttogta.
– Ne félj! – próbáltam mosolyogni rá. – Minden rendben lesz.
De nem lett rendben. Mire a bába megérkezett, már vér folyt le a lábamon. A baba nem akart megszületni. A bába arca elsápadt.
– Azonnal mentőt kell hívni! – mondta remegő hangon.
De mire kiértek, már késő volt. A kisfiamat elvesztettem.
A kórházban órákig feküdtem mozdulatlanul. Anyám sírva ült az ágyam mellett. Gábor némán bámult maga elé.
– Miért nem hallgattál ránk? – zokogta anyám.
Nem tudtam válaszolni. Csak azt éreztem: mindent elvesztettem. A függetlenségem büszkesége most üres teherként nehezedett rám.
Hazatérve minden más lett. Gábor még inkább magába zárkózott. Éjszakánként hallottam, ahogy csendben sír a másik szobában. Én pedig minden nap újra és újra lejátszottam magamban azt a napot: mi lett volna, ha másképp döntök?
A barátaim elmaradoztak. Senki sem tudott mit mondani. A faluban is összesúgtak mögöttem: „Miért kellett neki otthon szülni?” „Miért nem ment kórházba?” Egyedül maradtam a gyászommal és a bűntudatommal.
Egy este Gábor odajött hozzám.
– Zsófi… én is hibás vagyok – mondta halkan. – Nem kellett volna hagynom…
– Nem te tehetsz róla – ráztam meg a fejemet könnyek között. – Én akartam mindent irányítani…
Azóta hónapok teltek el. Próbálom újraépíteni az életemet, de minden nap eszembe jut: vajon tényleg jobb lett volna kórházban? Vagy csak én hittem azt, hogy mindent kézben tarthatok?
Ti mit gondoltok? Hol van a határ az önállóság és a felelőtlenség között? Vajon megbocsáthatok-e valaha magamnak?