„Otthon nélkül, szívvel tele” – Egy magyar nő története, akit egyetlen jócselekedet mindentől megfosztott

– Hogy képzeled, hogy idehozol egy vadidegent a lakásomba?! – ordította Gábor, miközben az ajtóban állt, vizes kabátban, a cipőjéből tócsákban folyt a víz a parkettára.

A kezem remegett, ahogy a teásbögrét szorongattam. A konyhaasztalnál ült Marika néni, akit aznap este hoztam fel a Blaha Lujza térről. A táblája még mindig ott feküdt a szatyrában: „Hajléktalan vagyok és éhes.”

– Gábor, kérlek… csak egy éjszakára… Nézd rá! – próbáltam halkan, de a hangom elcsuklott.

Gábor szeme villámokat szórt. – Nem érdekel! Ez nem menhely! És ha ellop valamit? Ha beteg? Ha bajt hoz ránk? – A hangja egyre magasabbra csapott.

Marika néni lehajtotta a fejét. – Ne haragudjon, fiatalember. Ha gondot okozok, elmegyek…

– Nem megy sehova! – vágtam rá ösztönösen. – Maradjon csak! – A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy Gábor nem fogja ezt annyiban hagyni.

Aznap reggel minden másképp indult. A villamoson ültem, a fejemben zakatoltak a gondolatok: vajon jó anya leszek-e majd? Vajon Gábor tényleg szeret? Vajon boldog vagyok? Aztán megláttam Marika nénit a téren, ahogy dideregve ült a padon, előtte a kartonlap. Az emberek elfordították a fejüket. Én nem tudtam.

Odamentem hozzá.

– Marika néni… elfogadna egy teát? Vagy valami meleg ételt?

A nő rám nézett, mintha álmodna. – Maga az első ma egész nap, aki megszólított. Köszönöm…

Elvittem egy közeli kifőzdébe. Ott mesélte el az életét: özvegy, két gyereke van, de egyik sem tartja vele a kapcsolatot. A férje meghalt tüdőrákban, őt pedig kirakták az önkormányzati lakásból, amikor nem tudta fizetni az emelt bérleti díjat. Azóta utcán él.

– Tudja, kislányom – mondta halkan –, az ember azt hiszi, vele ilyen nem történhet meg. Aztán egyszer csak ott találja magát egy padon.

A szavai belém martak. Éreztem, hogy nem hagyhatom ott. Hazavittem.

Most pedig itt álltam Gáborral szemben, aki úgy nézett rám, mintha idegent látna.

– Válassz! Vagy ő megy, vagy te! – mondta végül Gábor hidegen.

– Ezt nem gondolod komolyan…

– Dehogynem! Elegem van abból, hogy mindig mindent te döntesz el! Ez az én lakásom! – kiabálta.

A torkomban gombóc nőtt. Hirtelen minden emlék visszatért: amikor Gábor először szólt rám csúnyán; amikor elvette tőlem a bankkártyámat „biztonság” címszóval; amikor hónapokig könyörögtem neki egy új kabátért; amikor azt mondta, örüljek, hogy van hol laknom.

Marika néni felállt. – Ne veszekedjetek miattam…

– Nem miattad van! – mondtam neki gyorsan. – Gábor… kérlek…

De ő már nem hallgatott rám. Kinyitotta az ajtót.

– Takarodjatok! Mindketten!

Az arcomba vágott a hideg márciusi szél, ahogy kiléptünk az utcára. Marika néni remegő kézzel húzta maga után a szakadt szatyrot. Én csak álltam ott bénultan.

– Sajnálom… miattam most nincs hova menned – suttogtam.

Marika néni rám mosolygott. – Ne butáskodj! Te adtál nekem egy estére otthont. Most én segítek neked.

Elindultunk együtt az éjszakában. Az első éjszakát egy éjjel-nappali presszóban töltöttük, ahol a pincér megsajnált minket és adott két kávét ingyen. Másnap reggel Marika néni elővette egy régi telefonját és felhívott valakit.

– Van egy régi barátnőm Újpesten… talán nála meghúzhatjuk magunkat pár napig – mondta.

Így is lett. Edit néni lakása kicsi volt és zsúfolt, de befogadott minket. Ott ültem a kanapén idegenek között, miközben Gábor óránként hívogatott: „Mikor jössz vissza? Gondolkozz el rajta!”

Nem mentem vissza.

Az első napokban csak sírtam. Marika néni főzött rám levest, simogatta a hátamat és mesélt az életéről: hogyan vesztette el mindazt, amit szeretett; hogyan fordultak el tőle a gyerekei; hogyan lett láthatatlan mindenki szemében.

– Tudod, Zsuzsi – mondta nekem –, az embernek néha csak annyi kellene, hogy valaki meghallgassa. Hogy ne legyen láthatatlan.

Edit néni segített munkát keresni: takarítást ajánlottak egy zuglói panelban. Nem volt sok pénz, de legalább valamim lett. Marika néni is talált magának alkalmi munkát: virágokat árult a piacon.

Egyik este Edit néni lakásában ülve Marika néni váratlanul elővett egy borítékot.

– Ezt neked tartogattam – mondta halkan. – Egy kis megtakarításom volt még régről… Nem sok, de talán elég lesz egy albérlet kauciójára.

Könnyek szöktek a szemembe.

– Nem fogadhatom el!

– Dehogynem! Te is segítettél nekem. Most én segítek neked.

Így költöztünk be együtt egy apró egyszobás albérletbe Kőbányán. Nem volt sok bútorunk: két matrac, egy asztal és egy vízforraló. De esténként együtt főztünk levest és beszélgettünk arról, milyen lehet újrakezdeni.

Közben Gábor továbbra is próbált manipulálni: üzeneteket írt anyámnak („A lányod hajléktalanokkal barátkozik!”), fenyegetett ügyvéddel („A lakás az enyém!”), próbált bűntudatot kelteni bennem („Miattad ment tönkre minden!”).

Anyám egyszer felhívott:
– Zsuzsi… tényleg igaz ez? Tényleg kidobtak?
– Igen, anya… De jól vagyok. Sőt… talán most először érzem magam szabadnak.
Anyám sírt a telefonban. – Gyere haza!
De nem mentem haza sem. Tudtam: most már magamért kell kiállnom.

Az új élet lassan formálódott: takarítottam nappal, esténként Marika nénivel beszélgettünk arról, hogyan lehet túlélni mindent ebben az országban: lakhatási válságot, családi széthúzást, pénztelenséget és magányt.

Egyik este Marika néni így szólt:
– Tudod, Zsuzsi… ha te nem állsz meg mellettem azon az estén a Blahán, talán már nem is élnék. De ha te nem jössz velem ideiglenesen az utcára… talán soha nem tanulod meg igazán értékelni azt, amid van.

Azt hiszem igaza volt.

Most itt ülök ebben az apró albérletben és azt kérdezem magamtól: vajon tényleg veszítettem? Vagy inkább végre megtaláltam önmagamat?

Ti mit tennétek a helyemben? Megérte mindent kockára tenni egyetlen jócselekedetért?