Öt éve kölcsönadtuk a félretett pénzünket az apósoméknak – Most a férjem elengedné, de anyám szerint szóljunk nekik

– Szerinted most már tényleg elfelejthetjük ezt az egészet? – kérdezte Gábor, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kávéját kavargatta. A hangjában ott bujkált valami fáradt beletörődés, amitől összeszorult a gyomrom.

– Nem tudom – feleltem halkan, miközben az ablakon át néztem a kertet, ahol a gyerekek játszottak. – Anyám szerint legalább szóljunk nekik, hogy öt éve tartoznak nekünk. Nem is kevéssel.

Gábor sóhajtott. – Tudod, hogy apámék sosem voltak jók a pénzzel. De most már rendben vannak, és nekünk sem hiányzik annyira az a pénz. Miért bolygatnánk fel mindent?

A hangja türelmes volt, de éreztem mögötte a feszültséget. Az egész helyzet öt évvel ezelőtt kezdődött, amikor Gábor szülei, Ilona és László, váratlanul megjelentek nálunk egy vasárnap délután.

– Drágáim, lenne egy nagy kérésünk – kezdte Ilona, miközben idegesen tördelte a kezét. – Tudjuk, hogy most született meg a kis Lili, de…

László közbevágott: – Elromlott a balatonfüredi nyaralóban a tető. Ha nem javíttatjuk meg most, beázik minden. Nincs annyi félretett pénzünk…

Akkoriban épp GYES-en voltam, minden fillért félretettünk, hogy biztosítsuk Lili jövőjét. De Gábor rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, és bólintottam. Kölcsönadtuk nekik az összes megtakarításunkat – egymillió forintot.

Azóta eltelt öt év. A nyaraló szép lett, Ilona minden nyáron ott tölti az idejét, posztolja a Facebookra a muskátlis teraszt és a balatoni naplementét. A pénzről viszont soha többé nem esett szó.

Anyám viszont nem felejtett. Minden alkalommal, amikor találkozunk, szóba hozza:

– Hát ezek még mindig nem adták vissza azt a pénzt? Tudod, mennyi mindent vehettetek volna abból Lilinek? Vagy akár egy új autót is!

Próbáltam elhessegetni magamban a gondolatot, de mostanában egyre többször eszembe jutott: tényleg igazságos ez így? Miért mi legyünk mindig azok, akik segítenek, miközben ők élvezik a nyaralót?

Egyik este Gáborral vitatkoztunk erről:

– Nem akarok veszekedni velük emiatt! – mondta dühösen. – Anyámék már idősek, örüljenek annak a kis örömnek! Nekünk is jól megy most.

– De Gábor! Ez nem csak pénz kérdése. Hanem elv! Hogy lehet az, hogy ők még csak meg sem említik? Mintha természetes lenne!

Gábor csak legyintett.

Aztán jött egy újabb fordulat: Lili kinőtte az ágyát, és új bútort kellett volna venni neki. Számolgattam a pénzt, és rájöttem: ha visszakapnánk azt az egymilliót, minden könnyebb lenne.

Egy vasárnap délután átmentünk Ilonáékhoz ebédre. Az asztalnál ülve éreztem, ahogy feszültség vibrál a levegőben. Anyám is ott volt – ő sosem hagyja ki az alkalmat, hogy beszóljon.

– No és hogy álltok mostanában anyagilag? – kérdezte Ilona kedvesen.

Anyám rám nézett jelentőségteljesen.

– Hát, ha visszakapnánk azt az egymilliót… – mondta halkan.

Ilona arca elkomorult. László zavartan köhintett.

– Tudjátok… mi azt hittük, már nem is várjátok vissza – mondta végül Ilona. – Annyira hálásak vagyunk érte… De most sem tudnánk egyben visszaadni.

Gábor gyorsan közbevágott:

– Nem kell visszaadni! Megbeszéltük Zsuzsával is. Elengedjük.

Anyám felháborodva nézett ránk:

– Hát ti teljesen bolondok vagytok? Ez nem így megy! Ez nem csak rólatok szól!

Éreztem, ahogy minden szem rám szegeződik. Ott ültem két család között: az egyik oldalon az anyám igazságérzete és haragja, a másikon Gábor békére vágyása és Ilonáék hálás pillantása.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg helyes dolog elengedni ezt a tartozást? Vagy csak gyávák vagyunk kiállni magunkért? És mi lesz így Lili jövőjével?

Másnap reggel Gábor odabújt hozzám.

– Sajnálom, hogy így alakult. De én nem akarok haragot a családban. Inkább veszítsünk pénzt, mint egymást.

Néztem őt, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér a béke? Vagy csak mi vagyunk azok, akik mindig engednek?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ekkora tartozást? Vagy ki kell állni magunkért akkor is, ha ezzel családi viszályt kockáztatunk?