Öt év egy fedél alatt – Egy asszony harca a saját otthonáért

– Nem hiszem el, hogy ezt megint meg kell beszélnünk, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam. – Már megint az én érzéseim számítanak a legkevésbé, igaz?

Gábor fáradtan sóhajtott, és a tekintete elkerülte az enyémet. – Zsuzsi, csak öt év. Enikőnek nincs más lehetősége, tudod jól. A szülei vidéken élnek, ő pedig csak így tud egyetemre járni Budapesten.

Öt év. Kimondva is végtelenül hosszú időnek tűnt. Az első nap, amikor Enikő megérkezett, már éreztem, hogy valami megváltozott. A lakásunk, ami addig a mi kis menedékünk volt, hirtelen idegen tereppé vált. Mindenhol ott voltak a holmijai: a fürdőszobában a sminkcuccai, a nappaliban a tankönyvei, még a hűtőben is az ő kedvenc joghurtjai foglalták el a helyet.

Az első hetekben próbáltam kedves lenni. Segítettem neki eligazodni a városban, megmutattam, hol van a legközelebbi bolt, hogyan működik a BKV bérlet. De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban. Enikő mindig ott volt – reggelente a fürdőszobában sietett előttem, este pedig hangosan telefonált a barátnőivel.

Egy este, amikor Gábor későn ért haza, leültem mellé a kanapéra.
– Nem bírom tovább – mondtam halkan. – Úgy érzem, elveszítem magam ebben az egészben.

Gábor csak nézett rám értetlenül.
– Zsuzsi, miért vagy ilyen önző? Ez csak átmeneti. Enikő család.

Önző? Ez fájt. Évek óta együtt vagyunk, mindent együtt oldottunk meg. De most úgy éreztem, mintha az én érzéseim semmit sem számítanának.

A helyzet csak romlott. Egyre több vita volt köztünk Gáborral. Enikő mindent természetesnek vett: ha főztem, nem segített elpakolni; ha takarítottam, pár óra múlva már újra rendetlenség volt. Egyik este, amikor hazaértem a munkából, azt láttam, hogy Enikő és Gábor nevetgélnek a konyhában.

– Mi olyan vicces? – kérdeztem gyanakodva.
– Semmi különös – válaszolta Enikő mosolyogva –, csak Gábor mesélte, mennyire ügyetlen voltál az első randitokon.

A szívem összeszorult. Ez már nem csak arról szólt, hogy valaki lakik velünk. Ez arról szólt, hogy kiszorulok abból az életből, amit eddig közösen építettünk.

Egyik este anyámhoz menekültem. A konyhaasztalnál ülve sírtam ki magam.
– Kislányom – simogatta meg a kezem –, nem kell mindent elviselned csak azért, mert mások ezt várják el tőled.

De mit tehettem volna? Gábor hajthatatlan volt. Enikő pedig egyre inkább otthon érezte magát nálunk.

Aztán jött az igazi töréspont. Egy szombat reggel arra ébredtem, hogy Enikő hangosan hallgatja a zenét és főz valamit – természetesen minden edényt használva, amit csak találni lehetett. Amikor szóltam neki, hogy halkítsa le a zenét és pakoljon el maga után, csak legyintett:
– Ne haragudj már, Zsuzsi! Ilyen nagy ügy ez?

Aznap este Gáborral újra összevesztünk.
– Nem bírom tovább! – kiabáltam. – Vagy ő megy el, vagy én!
– Ne csinálj drámát! – vágott vissza Gábor. – Csak segítünk neki! Miért nem tudsz kicsit empatikusabb lenni?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem értette meg. Senki sem értette meg igazán.

Azóta minden nap harc volt: harc önmagammal, hogy ne veszítsem el teljesen az önbecsülésemet; harc Gáborral, hogy végre lássa be, mennyire szenvedek; harc Enikővel, hogy legalább egy kicsit tiszteletben tartsa az otthonomat.

Minden este azon gondolkodom: vajon tényleg ez lenne a család ára? Hogy fel kell adnom önmagam? Hogy öt hosszú évig csak tűrjek és alkalmazkodjak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet feláldozni a saját boldogságunkat másokért?