Összetört tükör: Zsuzsa útja áruláson és megbocsátáson át
– Hogy tehetted ezt velem, Márton? – a hangom remegett, ahogy a telefonom képernyőjén villogó üzeneteket néztem. A konyhaasztalnál ültem, a gyerekek már aludtak, csak a hűtő monoton zúgása töltötte be a csendet. Márton ott állt velem szemben, arca sápadt volt, tekintete elkerülte az enyémet.
– Zsuzsa, kérlek… nem úgy van, ahogy gondolod – dadogta, de én csak felnevettem. Az a nevetés inkább volt sírás, mint öröm.
– Akkor magyarázd el! Ki az a Dóra? Miért írtad neki azt, hogy szereted? – A szívem minden dobbanása fájt. Tizennégy év házasság után azt hittem, már mindent kibírtunk: anyagi gondokat, betegséget, anyósom halálát. De erre nem voltam felkészülve.
Márton leült velem szemben. – Zsuzsa, én… csak beszélgettem vele. Egy kolléganő. Nehéz időszak volt…
– És én? Én nem voltam ott neked? – szinte kiabáltam. A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Miért nem nekem mondtad el, hogy bajban vagy?
A válasz csend volt. Az a fajta csend, ami mindent elmond.
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és újra meg újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre a jeleket? Talán túl sokat dolgoztam, túl keveset figyeltem rá? Vagy egyszerűen csak elfáradtunk egymás mellett?
Másnap reggel Márton korán ment el otthonról. A gyerekek semmit sem vettek észre – legalábbis reméltem –, de én egész nap robotpilóta üzemmódban működtem. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Ági aggódva nézett rám.
– Minden rendben otthon? – kérdezte halkan.
– Persze – hazudtam automatikusan. De Ági nem hagyta annyiban.
– Zsuzsa, ismerlek már tíz éve. Ha beszélni akarsz róla…
A könnyeim megint kibuggyantak. Ági átölelt, és én végre kimondhattam: – Megcsalt… vagy legalábbis majdnem…
Aznap este Márton későn jött haza. A gyerekek már aludtak. Leült mellém a kanapéra.
– Zsuzsa, nem akarom elveszíteni a családomat – mondta halkan. – Hibáztam. Nagyon sajnálom.
Sokáig hallgattam. A szavak nehezen jöttek.
– Nem tudom, hogy tudok-e még bízni benned – suttogtam végül.
Az elkövetkező hetek pokoliak voltak. Próbáltunk beszélgetni, próbáltuk megérteni egymást, de minden mondatban ott bujkált a múlt árnyéka. Anyám szerint túl jószívű vagyok.
– Egyszer megcsalt, megteszi máskor is! – jelentette ki határozottan egy vasárnapi ebédnél.
De apám csak ennyit mondott: – Az élet nem fekete-fehér. Néha a megbocsátás is bátorság.
A gyerekek egyre többször kérdezgették: – Miért vagy szomorú, anya?
Nem tudtam mit mondani nekik. Hogy magyarázzam el egy nyolcévesnek és egy ötévesnek, hogy az apjuk összetörte a szívemet?
Egy este, amikor Márton már aludt, leültem a tükör elé. Néztem magam: karikás szemek, fáradt arc. Ki vagyok én most? Egy összetört nő? Egy anya, aki próbálja összetartani a családját? Vagy valaki, aki képes lesz újra bízni?
A barátnőim közül többen azt mondták: – Hagyd ott! Megérdemelsz valami jobbat!
De én nem tudtam ilyen könnyen dönteni. Túl sok közös emlékünk volt: az első lakásunk a Józsefvárosban, a balatoni nyarak, amikor még csak ketten voltunk… És ott voltak a gyerekek is.
Végül úgy döntöttem: adok még egy esélyt. De nem neki – magunknak. Elmentünk párterápiára. Az első alkalommal mindketten sírtunk. A pszichológus, Szilvia néni türelmesen hallgatta a történetünket.
– A bizalom olyan, mint egy tükör – mondta halkan. – Ha összetörik, sosem lesz már ugyanolyan. De ha elég türelmesek vagytok, újra össze lehet ragasztani.
Hónapok teltek el. Voltak jobb napok és rosszabbak is. Néha úgy éreztem, sosem leszek már boldog mellette. Máskor meg azt gondoltam: talán mégis van remény.
Egy év telt el azóta az este óta. Még mindig vannak sebek bennem, de már nem vérzenek annyira. Márton sokat változott: többet van velünk, figyelmesebb lett velem és a gyerekekkel is. Én pedig megtanultam kimondani azt is, ami fáj.
Néha még mindig eszembe jut Dóra neve, és összeszorul a gyomrom. De már nem akarom mindenáron büntetni Mártont – inkább azt keresem, hogyan lehetnénk újra boldogok együtt.
Talán sosem leszünk már ugyanazok az emberek, akik voltunk. De talán ez nem is baj.
Vajon tényleg lehet újra bízni valakiben, aki egyszer összetörte a szívedet? Ti mit tennétek az én helyemben?