Összetört szívek: Hogyan omlott össze a házasságom, amikor a férjem a legjobb barátnőmmel csalt meg

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a nappali közepén álltam, kezemben azzal az átkozott üzenettel, amit Eszter véletlenül nekem küldött el. A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Gábor ott állt velem szemben, lesütött szemmel, mintha hirtelen minden bűne ránehezedett volna.

– Nem akartam, hogy így tudd meg… – suttogta.

Azt hittem, húsz év után már nem érhet meglepetés. Húsz év! Ennyi idő alatt együtt építettük fel az életünket: két gyerek, egy kis ház Zuglóban, közös nyaralások a Balatonnál, hosszú beszélgetések a konyhaasztalnál. És persze Eszter – a legjobb barátnőm a gimiből, aki végigkísérte az életemet. Minden titkomat tudta. Vagyis azt hittem.

Aznap este minden megváltozott. A gyerekek már aludtak, amikor Gábor végre bevallotta: hónapok óta viszonya van Eszterrel. Nem tudtam eldönteni, melyik fájt jobban – hogy elvesztettem a férjemet vagy hogy elárult a barátnőm is.

– Miért? – kérdeztem újra és újra. – Miért pont ő? Miért pont most?

Gábor csak hallgatott. A csend közöttünk vastagabb volt minden falnál.

Az első napokban úgy éreztem magam, mint aki egy rossz álomban rekedt. Elmentem dolgozni – könyvtáros vagyok egy kerületi iskolában –, de alig tudtam odafigyelni. A kollégáim észrevették rajtam a változást.

– Minden rendben, Zsuzsa? – kérdezte Judit, az egyik legkedvesebb munkatársam.

– Persze – hazudtam. De valójában semmi sem volt rendben.

Otthon Gábor próbált normálisnak tűnni a gyerekek előtt. Dóri tizennégy éves, Bence tíz. Ők semmit sem tudtak még. De éreztem rajtuk is a feszültséget. Egy este Dóri odajött hozzám:

– Anya, miért sírsz mostanában olyan sokat?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem.

Aztán jött Eszter. Egyik délután becsöngetett hozzánk. Amikor megláttam az ajtóban, minden dühöm és fájdalmam egyszerre tört ki belőlem.

– Hogy voltál képes erre? – kiabáltam rá. – Te voltál az egyetlen ember, akiben igazán megbíztam!

Eszter sírt. – Sajnálom, Zsuzsa… Nem akartam bántani téged…

– Akkor miért tetted? – kérdeztem keserűen.

Nem válaszolt. Csak állt ott némán, mint egy árnyék.

Az egész városrész hamarosan tudta. Anyám felhívott:

– Kislányom, igaz ez? Gábor tényleg…?

– Igen, anya – mondtam halkan.

– És most mi lesz?

Nem tudtam. Minden este egyedül ültem a konyhában, néztem a régi családi fotókat: Gábor mosolyogva ölel át engem és a gyerekeket; Eszter ott áll mellettünk minden karácsonyon. Most mindez hazugságnak tűnt.

A gyerekek miatt próbáltam erős maradni. De minden apró emlék fájt: ahogy Gábor reggelente kávét főzött nekem; ahogy Eszterrel együtt nevettünk egy régi filmen; ahogy együtt ünnepeltük Bence születésnapját tavaly nyáron.

Egyik este Gábor leült mellém.

– Zsuzsa… Sajnálom. Nem tudom visszacsinálni… De szeretném helyrehozni valahogy.

Felnevettem – keserűen.

– Helyrehozni? Ezt nem lehet helyrehozni! Elvetted tőlem az életemet…

A válás gondolata először ijesztő volt. De ahogy telt az idő, rájöttem: nem maradhatok ebben a hazugságban. A gyerekeknek is jobb lesz így – legalább őszinték lehetünk egymással.

A barátok közül sokan elfordultak tőlem – vagy inkább nem tudták, mit mondjanak. Egyedül Judit maradt mellettem végig.

– Zsuzsa, ne hagyd, hogy ez határozza meg az életedet! – mondta egyszer.

Próbáltam hinni neki. Próbáltam újra megtalálni önmagamat: elkezdtem futni reggelente a Városligetben; beiratkoztam egy festőtanfolyamra; esténként mesét olvastam Bencének és Dórinak.

A fájdalom lassan halványult – de sosem múlt el teljesen. Néha még most is azon kapom magam, hogy visszagondolok arra az estére, amikor minden összeomlott.

Most itt ülök a konyhaasztalnál egyedül, hallgatom a gyerekek halk nevetését a szobából, és azon gondolkodom: vajon valaha újra bízni fogok valakiben? Vajon lehet-e még boldog az ember ennyi árulás után?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb mindent magunk mögött hagyni és új életet kezdeni?