Összeomlás a vasárnapi asztalnál – Vajon megmenthető még a családunk?

– Anya, jól vagy? – hallottam valahonnan távolról, mintha víz alatt lennék. A hang Éva anyósomé volt, aggódó, de kissé szemrehányó is. Próbáltam kinyitni a szemem, de minden elmosódott volt. A fejem zúgott, a szívem hevesen vert. Csak egy pillanatra hunytam le a szemem az asztalnál, gondoltam, de amikor magamhoz tértem, már mindenki körém gyűlt.

A vasárnapi ebéd mindig nagy esemény volt nálunk. Márk családja ragaszkodott hozzá, hogy minden héten összegyűljünk náluk Zuglóban. Az asztalon gőzölgött a húsleves, a rántott hús illata betöltötte a lakást. Mindenki nevetett, beszélgetett – kivéve engem. Én csak ültem ott, próbáltam ébren maradni, miközben a karomban ringattam a síró kisfiunkat, Áront.

– Márk, kérlek, vedd át egy kicsit Áront – suttogtam oda neki már harmadszor aznap.

– Most beszélgetek apámmal – felelte halkan, de türelmetlenül. – Majd később.

Később sosem jött el. Az egész hét arról szólt, hogy egyedül vagyok. Márk dolgozott, vagy ha otthon volt, akkor is inkább a telefonját nyomkodta vagy a tévét nézte. Én pedig egész nap Áronnal voltam: etettem, pelenkáztam, altattam, ringattam. Az éjszakák is az enyémek voltak – Márk azt mondta, neki reggel korán kell kelnie.

A családi ebéd előtt már napok óta alig aludtam. Áron fogzott, egész éjjel sírt. Reggel mégis összeszedtem magam: felöltöztettem magunkat, csomagoltam pelenkát, cumisüveget, játékot. Márk csak annyit mondott: „Siessünk már!”

Az asztalnál mindenki boldognak tűnt. Anyósom dicsérte Márkot: „Milyen jó apuka vagy!” – mondta neki mosolyogva. Én csak lesütöttem a szemem. Senki nem látta rajtam a fáradtságot? Senki nem vette észre, hogy lassan elfogyok?

Aztán egyszer csak minden elsötétült.

Amikor magamhoz tértem, Márk ott állt mellettem. Zavartan nézett rám.

– Mi történt veled? – kérdezte halkan.

– Kimerültem – suttogtam vissza könnyeimmel küszködve. – Egyedül vagyok ebben az egészben.

Anyósom sóhajtott.

– Régen mi is kibírtuk – mondta halkan. – Egy anya dolga ez.

Ez volt az utolsó csepp. Felálltam az asztaltól, remegő kézzel magamhoz vettem Áront és bementem a gyerekszobába. Bezártam az ajtót és zokogni kezdtem.

A következő napokban Márk kerülte a témát. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Én viszont nem tudtam tovább hallgatni.

– Márk, beszélnünk kell – mondtam neki egy este, amikor Áron végre elaludt.

– Miről? – kérdezte fáradtan.

– Arról, hogy nem bírom tovább egyedül. Segítened kell! Ez nem csak az én gyerekem!

– Dolgozom egész nap! Fáradt vagyok! – vágta rá ingerülten.

– És én? Én nem vagyok fáradt? Nekem nincs jogom pihenni? Nekem nincs életem?

Csend lett. Márk csak nézett rám üres tekintettel.

– Nem tudom, mit akarsz tőlem – mondta végül vállat vonva.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg ennyi lenne? Tényleg csak ennyit érdemlek? Egy férjet, aki mellett is magányos vagyok?

Másnap felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Nem bírom tovább – zokogtam neki a telefonba.

– Menj el párterápiára! – tanácsolta. – Vagy legalább mondd el neki újra, hogy ez így nem mehet tovább!

Próbáltam beszélni Márkkal újra és újra. Próbáltam elmagyarázni neki, mennyire fáj az egyedüllét. Hogy nem csak egy anya vagyok, hanem nő is, társ is szeretnék lenni. De mintha falnak beszéltem volna.

Egy este aztán Márk később jött haza a szokásosnál. Fáradt volt és ideges.

– Miért kell mindig veszekedni? – kérdezte dühösen. – Más nők kibírják ezt! Miért nem tudsz te is alkalmazkodni?

– Mert belehalok! – kiáltottam rá sírva. – Mert nem akarok így élni! Nem akarom, hogy Áron azt lássa: az anyja boldogtalan és magányos!

Aznap este először láttam könnyet Márk szemében. De nem szólt semmit. Csak bement a hálószobába és becsapta maga mögött az ajtót.

Azóta hetek teltek el. Próbálunk beszélgetni, próbálunk változtatni – de minden olyan nehéz. Néha azt érzem: talán jobb lenne külön utakon folytatni. Máskor meg azt gondolom: harcolnom kellene még egy kicsit ezért a családért.

Nem tudom, mi lesz velünk. Nem tudom, van-e még remény arra, hogy egyszer újra boldog család legyünk.

Vajon tényleg ennyi lenne egy anya sorsa Magyarországon? Hogy mindent kibírjon csendben? Vagy van jogom ahhoz, hogy boldogabb életet akarjak magamnak és a fiamnak?