Örökség árnyékában: Egy család újraegyesülése igazságtalanság után

– Hogy tehette ezt velünk, anya? – csattant fel Laci, a férjem bátyja, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a végrendelet másolatát bámultuk. A papíron fekete-fehéren állt: Zsófia néni, az anyósom, a család központi alakja, az egész házat és a hozzá tartozó földet csak a férjemre, Gergőre hagyta. Én ott ültem köztük, próbáltam csendben maradni, de a feszültség szinte tapintható volt.

Aznap este minden megváltozott. A gyerekek a szobájukban játszottak, de a feszültség átszűrődött hozzájuk is. Laci felesége, Ági sírva fakadt: – Miért nem vagyunk elég jók? Miért csak Gergő? – kérdezte Zsófia néni fényképét nézve a falon.

Gergő csak ült némán, ökölbe szorított kézzel. Tudtam, hogy ő sem értette az egészet. Az anyja mindig is igazságosnak tűnt. Mindig mindenkinek ugyanannyit adott karácsonykor, minden unokát egyformán szeretett. Most mégis úgy tűnt, mintha egyik fiát jobban szerette volna.

Az első hetekben minden találkozás kínos volt. A vasárnapi ebédek elmaradtak. A családi csoportban egyre kevesebb üzenet jelent meg. A gyerekek kérdezgették: – Miért nem jön mostanában Bence és Zsófi játszani? – de nem tudtam mit mondani.

Egyik este Gergő halkan megszólalt:
– Nem akarom ezt a házat. Nem így.
– Akkor beszélj Lacival – mondtam neki. – Talán együtt találhattok valami megoldást.

De Gergő csak a fejét rázta. – Ha visszaadom neki a felét, azt hiszi, szánalomból teszem. Ha megtartom, örökre haragudni fog rám.

Aztán egy nap Ági keresett meg engem a piacon. Láttam rajta, hogy küzd magával.
– Tudod… Zsófia néni egyszer azt mondta nekem, hogy Gergőnek nagyobb szüksége lesz majd a házra. Hogy Laci úgyis boldogul, mindig talpra esik. De ezt sosem mondta el nekik.

Ez volt az első repedés a harag falán. Hazamentem, elmondtam Gergőnek. Másnap felhívta Lacit.
– Találkozzunk – mondta neki röviden.

A találkozásuk feszült volt. Én is ott voltam, de inkább csak hallgattam.
– Nem tudom, miért döntött így anya – kezdte Gergő –, de nem akarom, hogy emiatt széthulljon a család.
– Neked adta – vágott vissza Laci –, hát legyen a tiéd! Nekünk úgysem járt semmi?
– Nem erről van szó! – fakadt ki Gergő. – Sosem kértem ezt! Inkább legyen közös! Vagy adjuk el, és osszuk el igazságosan!

Laci hosszan hallgatott. Láttam rajta, hogy küzd az érzéseivel. Végül csak ennyit mondott:
– Anya mindig azt akarta, hogy összetartsunk. Most mégis szétszakított minket.

Napokig nem történt semmi. Aztán Laci egyszer csak átjött hozzánk egy üveg borral.
– Beszéltem Ágival – mondta halkan. – Igazad van. Nem a ház számít. Hanem hogy együtt maradjunk.

Aznap este először nevettünk újra együtt hónapok óta. A gyerekek is felszabadultak, mintha ők is érezték volna: valami helyreállt.

Végül úgy döntöttünk: a házat közösen tartjuk meg. Nyáron együtt jövünk majd ide pihenni, télen közösen szereljük meg a tetőt vagy festjük ki a szobákat. Az örökségből nem pénz lett vagy birtok, hanem egy új esély arra, hogy újra egymásra találjunk.

Sokszor gondolok arra: mi lett volna, ha hagyjuk, hogy a harag és sértettség eluralkodjon rajtunk? Vajon hány család hullik szét egyetlen végrendelet miatt?

Ti mit tennétek a helyünkben? Meg tudtok bocsátani egy ilyen igazságtalanságot? Vagy örökre nyomot hagy bennetek egy ilyen döntés?