Örökség a szívben: Amikor a család háborúvá válik

– Hogy tehetted ezt velünk, Eszter? – Anyám hangja élesebben hasított át a nappalin, mint bármilyen kés. A keze remegett, ahogy a porceláncsészét szorongatta. – Apád forogna a sírjában!

Ott ültem a kanapén, a szőnyeg mintáit bámulva, mintha azokban keresném a választ arra, hogyan jutottunk idáig. Anna, a lányom, az ablaknál állt, karba tett kézzel, és kerülte a tekintetemet. Gábor, a bátyám, már órák óta csak a telefonját nyomkodta, de tudtam, hogy minden szavamra figyel. A családi házban voltunk – abban a házban, ahol gyerekként annyit nevettem, most pedig minden fal visszhangozta a kimondatlan vádakat.

– Anya, nem én akartam így – próbáltam magyarázni. – Nem én választottam ezt az utat. De nem maradhattam tovább egy hazugságban.

Anyám arca eltorzult. – A házasság nem játék! Harminc évig együtt voltatok! És most csak úgy… eldobod?

Anna közbeszólt: – Mama, talán jobb lenne, ha nem beszélnénk erről. Eszternek is nehéz.

De anyám nem hagyta annyiban. – Te is csak Esztert véded! Mindig is ő volt a kedvenced!

Gábor végre felnézett. – Elég legyen már! Mindannyian felnőttek vagyunk. De azt azért tudni akarom, mi lesz a házzal. Meg azzal a kis telekkel Fóton.

Ott volt. Kimondta. Az örökség. A szó, amitől mindannyian rettegtünk, de senki sem merte kimondani eddig. Anyám összeszorította az ajkát.

– Még élek – mondta halkan –, és amíg élek, én döntök mindenről.

A levegő megfagyott. Anna rám nézett, szemében félelem és szégyen keveredett.

Az egész életemben arra törekedtem, hogy összetartsam ezt a családot. Amikor apánk meghalt tíz éve, én voltam az, aki anyát ápolta, aki Gábort kihúzta az alkoholizmusból, aki Annát egyedül nevelte fel egy rossz házasság után. Most pedig mindannyian egymás ellen fordultunk.

A válásom volt a szikra. A férjem, Tamás sosem értette meg igazán az érzéseimet. Az utolsó években már csak egymás mellett léteztünk. Egy nap azt mondtam neki: „Nem bírom tovább.” Elköltözött. Anyám ezt sosem bocsátotta meg nekem.

Azóta minden találkozásunk feszültséggel teli. Anyám Gábort kezdte előnyben részesíteni – ő volt az „erős férfi”, aki majd gondoskodik róla öregkorára. Anna pedig két tűz közé került: egyszerre akart nekem segíteni és megfelelni a nagymamájának.

Egyik este Anna bejött hozzám a régi gyerekszobájába.

– Anya… félek attól, mi lesz velünk. Nagyi egyre furcsábban viselkedik. Gábor is csak a pénzt nézi.

Megsimogattam az arcát. – Tudom kicsim. De nekünk össze kell tartanunk.

Másnap reggel anyám eltűnt otthonról. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne keressetek.”

Pánikba estünk. Gábor rögtön hívta a rendőrséget, Anna sírt. Én csak ültem és bámultam a semmibe: vajon tényleg mi kergettük el? Vagy csak menekülni akart ebből a háborúból?

Két nap múlva találták meg egy régi barátnőjénél Zuglóban. Amikor hazajött, még zárkózottabb lett.

Egy este vacsora közben anyám halkan megszólalt:
– Tudjátok… amikor apátok meghalt, azt hittem, már nem lehet rosszabb. De most… mintha mindenki csak azt nézné, mit kap majd utánam.

Gábor felállt az asztaltól.
– Ez nem igaz! Csak tudni akarom, mire számíthatok!

Anna zokogni kezdett.
– Miért kell mindig veszekedni? Miért nem lehetünk egyszerűen család?

Én csak ültem ott némán. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Arra gondoltam: vajon tényleg mindent elrontottam? Vagy csak túl sokat vártam ettől a családtól?

Hetek teltek el így: feszültségben, kimondatlan szavak között élve. Anyám egyre gyengébb lett; Gábor egyre többet ivott; Anna pedig egyre távolabb került tőlem.

Egy nap anyám összeesett a konyhában. Mentőt hívtunk hozzá; kiderült: szívrohama volt. A kórházban ülve mindannyian csendben vártunk.

Amikor magához tért, rám nézett:
– Eszter… bocsáss meg nekem… csak féltem egyedül maradni…

Sírtam. Anna is sírt. Gábor csak némán állt az ablaknál.

Anyám végül felépült – de semmi sem lett már olyan, mint régen. Az örökségről soha többé nem beszéltünk nyíltan; mindenki magában hordozta a sebeket.

Most itt ülök ebben az üres házban és azon gondolkodom: vajon tényleg az örökség teszi tönkre a családokat? Vagy mi magunk vagyunk azok, akik hagyjuk, hogy elválasszon minket? Ti mit gondoltok erről? Vajon lehet még újrakezdeni ott, ahol ennyi minden összetört?