Örökké fiatal? Egy magyar nő harca az önképpel és a családdal

– Már megint azt hiszik, hogy a lányom vagy – sóhajtott fel anyám, miközben a piacon a zöldséges rám kacsintott.

Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek vagy sírjak. A harmincötödik születésnapom múlt héten volt, de még mindig mindenki tizenhétnek néz. A barátaim viccelődnek rajta, a kollégáim irigykednek, de senki sem sejti, mennyire fojtogató ez az egész.

– Anya, kérlek, ne csináld ezt – suttogtam, miközben a paradicsomokat válogattam. – Nem tehetek róla, hogy ilyen az arcom.

– Dehogyisnem! Ha végre normálisan öltöznél, nem néznének gyereknek! – csattant fel.

Ez a mondat mindig visszhangzott bennem. „Ha végre normálisan öltöznél…” Mintha minden rólam szólna, mintha mindenért én lennék a hibás.

Gyerekkoromban még örültem neki. Az iskolában mindig én voltam a „cuki”, akit mindenki szeretett. De ahogy teltek az évek, egyre inkább éreztem, hogy valami nincs rendben. A gimiben a tanárok folyton összekeverték az évfolyamokat, az egyetemen pedig sosem vettek komolyan. Az első munkahelyemen a főnököm – Gábor – egyszer azt mondta: „Te vagy itt a legfiatalabb, ugye?” Amikor elmondtam neki, hogy már huszonhét vagyok, csak nevetett.

Aztán jött Bence. Ő volt az első szerelmem, akivel tényleg el tudtam volna képzelni az életemet. De az anyja – Erzsébet néni – sosem fogadott el. „Nem hiszem el, hogy ilyen fiatal lánnyal jársz!” – mondta Bencének egy vasárnapi ebédnél. Bence csak vállat vont: „Anya, ő velem egyidős.” De Erzsébet néni nem hitt neki. És végül Bence is belefáradt abba, hogy mindig magyarázkodnia kell miattam.

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Az öcsém, Zoli, folyton azzal cukkolt: „Na, húgom, mikor mész vissza az általánosba?” Apám pedig csak legyintett: „Majd ha harminc leszel, hálás leszel ezért!” De én már harmincöt vagyok. És nem vagyok hálás.

Az igazi törés akkor jött el, amikor elvesztettem a munkámat. Egy új főnök került hozzánk – Judit –, aki már az első héten megjegyezte: „Remélem, nem kell majd külön engedélyt kérnem a szüleidtől, hogy túlórázz.” A többiek nevettek, én pedig csak mosolyogtam kínomban. Egy hónappal később leépítés volt, és engem küldtek el elsőként. Az indoklásban azt írták: „A csapatdinamika miatt.” De mindenki tudta, hogy Judit nem bírt velem dolgozni.

Otthon egyre többet veszekedtem anyámmal. Egyik este kiborultam:
– Miért nem tudsz egyszerűen elfogadni olyannak, amilyen vagyok?
– Mert nem vagy normális! – kiabálta vissza. – Egy felnőtt nő nem hord kockás inget meg tornacipőt!
– De anya! Ez vagyok én!
– Nem! Ez csak egy póz! Félsz felnőni!

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tényleg félnék felnőni? Vagy csak egyszerűen ilyen vagyok? Aznap este órákig bámultam magam a tükörben. Néztem a sima bőrömet, a nagy barna szemeimet, a szeplőimet. Vajon tényleg csak egy gyerek vagyok? Vagy csak mindenki más lát annak?

A barátaim közül is sokan eltávolodtak tőlem. Réka egyszer azt mondta: „Te mindig kívülálló maradsz. Nem tudsz beilleszkedni.” Akkor még dühös voltam rá, de most már értem, mire gondolt. Mindig próbáltam megfelelni mindenkinek: anyámnak, apámnak, Bencének… de sosem sikerült.

Egy nap elhatároztam, hogy változtatok. Elmentem egy stylisthoz – Katalin –, aki segített új ruhákat választani. Magas sarkú cipőt vettem és elegáns blézert. Amikor először mentem így dolgozni egy új helyre, mindenki megdicsért: „Milyen csinos vagy!” De belül üresnek éreztem magam.

Az egyik kolléganőm – Ági – odajött hozzám ebédszünetben:
– Te tényleg ilyen vagy? Vagy csak próbálsz valaki másnak látszani?

Nem tudtam mit válaszolni. Hazamentem és levettem a blézert. Visszavettem a régi farmeromat és tornacipőmet. Rájöttem: nem akarok más lenni csak azért, hogy elfogadjanak.

Azóta próbálom elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. Néha még mindig fáj, amikor összesúgnak mögöttem: „Nézd már ezt a nőt!” De már nem érdekel annyira.

Anyámmal is kibékültem valamennyire. Már nem szól bele annyira abba, hogyan öltözködöm. Néha még mindig megjegyzi: „Egyszer majd hálás leszel ezért.” De most már csak mosolygok rá.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg átok az örök fiatalság? Vagy csak mi tesszük azzá egymásnak? Ti mit gondoltok? Vajon valaha el tudjuk fogadni magunkat úgy igazán?