Olcsóbb nem ismerni őket – Egy balatoni nyaralás margójára

– Már megint? – csúszott ki a számon, miközben a férjem, Gábor, izgatottan lengette előttem a telefont. – Zsuzsa néni hívott, hogy idén is menjünk le hozzájuk Balatonfenyvesre. Azt mondja, most minden más lesz.

A szívem összeszorult. Tavalyi nyaralásunk emléke még mindig élénken égett bennem: a zsúfolt házban, ahol minden este veszekedésbe fulladt a vacsora, a pénztárcánk pedig napról napra vékonyodott. A végén úgy jöttünk haza, hogy alig láttuk a vizet, csak a konyhában robotoltam Zsuzsa néni mellett, miközben a többiek a teraszon söröztek.

– Gábor, nem akarom ezt újra – mondtam halkan. – Emlékszel, mennyire kikészültünk tavaly? Alig volt pénzünk utána hónapokig.

Gábor sóhajtott, és leült mellém az ágy szélére. – Tudom, de anyám is mondta, hogy most kevesebben lesznek. Megígérték, hogy mindenki beszáll a költségekbe.

Felnevettem, de inkább volt ez keserű nevetés. – Ugyan már! Tavaly is ezt mondták. Aztán ott álltunk a Sparban, és mi fizettük az egész heti bevásárlást. Aztán amikor szóltam, hogy osszuk el, mindenki csak nézett maga elé.

Gábor elhallgatott. A csendben csak az utcáról beszűrődő gyerekzsivaj hallatszott. Próbáltam nem sírni. Nem akartam újra azt érezni, hogy mindenki természetesnek veszi: én főzök, mosogatok, szervezek, miközben ők pihennek.

Másnap reggel Gábor anyja hívott. – Drágám, ugye jöttök idén is? Zsuzsa néni már nagyon készül! – csilingelt a hangja.

– Még nem tudjuk – válaszoltam óvatosan. – Idén szűkösebb a keretünk.

– Jaj, ne aggódj emiatt! Majd megoldjuk! – vágta rá az anyósom.

Letettem a telefont, és úgy éreztem, egyre szorosabbra húzzák körülöttem a hurkot. Gábor este feszengve ült le mellém.

– Szerintem menjünk el pár napra csak – próbált alkudozni. – Ha nagyon rossz lesz, hazajövünk.

– És ha megint minden ránk szakad? Ha megint mi fizetjük a legtöbbet? – kérdeztem dühösen.

– Majd most más lesz! – próbált biztatni.

De én tudtam: semmi sem lesz más. A magyar családi nyaralások íratlan szabálya, hogy mindig ugyanazok dolgoznak és fizetnek többet. És mindig ugyanazok élvezik igazán.

Végül beadtam a derekam. Gábor boldogan telefonált Zsuzsa néninek: „Jövünk!”

A Balaton-parti ház már messziről ismerős volt: a muskátlis ablakok, a nyikorgó kapu. Zsuzsa néni kitárt karokkal várt minket.

– Jaj, de jó, hogy itt vagytok! Gyorsan pakoljatok le, aztán segíthetnél a vacsorában! – fordult hozzám mosolyogva.

Bólintottam. Már előre tudtam: ez lesz az én szerepem egész héten.

Az első este még békésen telt. De másnap reggel már kezdődtek a régi játszmák. A férjem unokatestvére, Ági, csak ült a telefonján és panaszkodott: „Nincs valami más reggeli? Én nem szeretem a parizert.” Zsuzsa néni rám nézett: „Tudnál főzni egy kis tojást Áginak?”

A napok teltek, és én egyre fáradtabb lettem. A strandolásból annyi jutott nekem, hogy esténként öt percre kiültem a stégre egyedül. A többiek vagy aludtak délután, vagy sétáltak a parton – én pedig főztem, mosogattam, szerveztem.

A pénz is gyorsan fogyott. Hiába beszéltük meg előre, hogy mindenki beszáll: amikor fizetni kellett volna a nagybevásárlásnál, mindenki hirtelen elfelejtette a pénztárcáját vagy „majd később” ígérte meg az összeget.

Egyik este robbant ki igazán a feszültség. Épp vacsorát tálaltam fel, amikor Ági odaszólt:

– Nem lehetne egyszer valami rendesebb kaja? Mindig csak tészta!

Elpattant bennem valami.

– Tudod mit? Csináljátok magatok! – kiabáltam rájuk remegő hangon. – Elegem van abból, hogy mindent én csinálok! És miért mindig nekünk kell fizetni?

Csend lett. Zsuzsa néni megszólalt:

– Jaj, ne haragudj már! Mi csak azt hittük, szeretsz főzni…

Gábor rám nézett: egyszerre volt benne szégyen és bűntudat.

Aznap este sírva mentem ki a stégre. Gábor utánam jött.

– Sajnálom… Nem gondoltam, hogy megint így lesz – mondta halkan.

– Mindig így lesz – feleltem keserűen. – Mert ők nem változnak. És te sem állsz ki mellettem igazán.

Hazafelé az autóban csendben ültünk egymás mellett. Otthon aztán leültünk beszélgetni.

– Lehet, hogy tényleg olcsóbb lenne nem ismerni őket… – mondtam félig viccesen, félig komolyan.

Most itt ülök és azon gondolkodom: tényleg megéri-e feláldozni magamat a családi békéért? Vagy ideje lenne végre kiállnom magamért?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell tűrni egy családban az igazságtalanságot?