„Ő a házigazda, te csak vendég vagy” – Egy házasság árnyékában
– Ő a házigazda, te csak vendég vagy – mondta Gábor, miközben az anyja, Ilona néni, elé rakta a gőzölgő húslevest. A kanál megállt a kezemben. A nappaliban csend lett, csak a falióra kattogása hallatszott. Az asztalnál mindenki rám nézett, mintha valami illetlen dolgot tettem volna. Pedig csak annyit kérdeztem: „Segíthetek valamiben?”
Aznap vasárnap volt, mint mindig, amikor Gábor szüleinél ebédeltünk. Amióta összeköltöztünk, minden hétvégén ott voltunk. Gábor ragaszkodott hozzá, hogy ne szakadjon el a családjától. Én próbáltam beilleszkedni, de Ilona néni sosem engedett közel magához. Mindig úgy éreztem magam, mint egy idegen – egy vendég, ahogy Gábor is mondta.
Az első hónapokban még reménykedtem. Azt hittem, ha elég kedves vagyok, ha segítek a konyhában, ha dicsérem a főztjét, akkor majd elfogad. De Ilona néni minden alkalommal csak annyit mondott: „Majd én megoldom.” Vagy: „Nálunk ez így szokás.” Gábor apja, László bácsi csendben ült az asztalnál, ritkán szólt bele bármibe is.
Egyik este, amikor hazaértünk a panelba, ahol laktunk, Gábor leült a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Én a konyhában pakoltam el az ebédről maradt dobozokat. Hallottam, ahogy nevet valamin a tévében. Bementem hozzá.
– Gábor, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Most? Fáradt vagyok – válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna.
– Nem érzem jól magam nálatok. Mintha mindig csak kívülálló lennék.
– Ne vedd magadra – legyintett. – Anyám ilyen. Majd megszokod.
De nem szoktam meg. Minden hétvégén újabb apró megaláztatás várt. Egy alkalommal Ilona néni megjegyezte: „A mi családunkban mindenki tud főzni. De hát nem lehet mindenki tökéletes.” Máskor azt mondta: „Gábor mindig szerette az otthoni ízeket.”
Egyre többször vitatkoztunk Gáborral. Ő azt mondta, túl érzékeny vagyok. Én azt éreztem, hogy nem áll ki mellettem. Egyik este sírva fakadtam.
– Miért nem tudsz egyszer az én oldalamra állni? – kérdeztem.
– Mert ez az ő házuk! Ők tartanak el minket hétvégente! – csattant fel.
– De én is a családod része vagyok! – kiáltottam vissza.
– Te csak vendég vagy ott! – mondta újra.
Aznap éjjel alig aludtam. Reggel a tükörbe néztem: karikás szemek, fáradt arc nézett vissza rám. Az jutott eszembe: vajon tényleg csak vendég vagyok ebben az életben is?
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott.
– Minden rendben otthon? – kérdezte aggódva.
– Csak fáradt vagyok – hazudtam.
De Zsuzsa nem hagyta annyiban.
– Tudod, nekem is volt ilyen időszakom. Amikor úgy éreztem, sosem leszek elég jó az anyósomnak. De végül rájöttem: magamért kell kiállnom.
Hazafelé menet sokat gondolkodtam ezen. Vajon tényleg magamért kellene kiállnom? Mi lesz akkor Gáborral? Mi lesz velünk?
Egy vasárnap reggel úgy döntöttem, nem megyek el ebédelni. Gábor döbbenten nézett rám.
– Mi az, hogy nem jössz?
– Nem akarok többé vendég lenni a saját életemben – mondtam halkan.
– Ne csináld ezt velem! Anyám megsértődik!
– És én? Én nem számítok?
Gábor dühösen elrohant otthonról. Egész nap egyedül voltam. Délután felhívott Ilona néni.
– Mi történt veled? Gábor nagyon kiborult.
– Csak szeretném, ha elfogadna engem is a család részeként – mondtam remegő hangon.
– Ez nem ilyen egyszerű – felelte hűvösen. – A családot nem lehet csak úgy választani.
Aznap este Gábor későn jött haza. Leült mellém.
– Szeretlek – mondta halkan –, de nem tudom feladni a családomat miattad.
– Én sem akarom, hogy válassz köztem és anyád között – suttogtam –, de azt sem bírom tovább, hogy mindig csak vendég legyek ott.
Hosszú csend következett. Végül Gábor felállt és bement a hálóba. Én ott maradtam a sötét nappaliban, és először éreztem igazán: talán tényleg vége mindennek.
Hetekig tartott ez az állapot. Egyre kevesebbet beszéltünk egymással. Végül egy este Gábor azt mondta:
– Talán jobb lenne külön folytatni.
Nem sírtam. Csak bólintottam.
Most itt ülök egy albérletben Zuglóban, és azon gondolkodom: vajon tényleg csak vendég voltam az ő életében? Vagy valahol útközben én is elveszítettem önmagamat?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig érdemes harcolni egy olyan kapcsolatért, ahol mindig csak kívülállónak érzi magát az ember?