„Ő a háziasszony, te csak a vendég vagy” – Egy életen át tartó harc a saját helyemért

„Ő a háziasszony, te csak a vendég vagy” – csattant fel Márk hangja, miközben anyja, Ilona némán, de diadalmas mosollyal nézett rám a konyhaasztal túloldaláról. A kezem remegett, ahogy a kanalamat letettem. Vendég. Három éve élek itt, mégis csak vendég vagyok? A szívem összeszorult, és hirtelen úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna ebből a régi, dohos lakásból.

Amikor Márkkal megismerkedtem az egyetemen, azt hittem, végre megtaláltam azt az embert, akivel biztonságban lehetek. Ő volt az első, aki igazán figyelt rám, aki nevetett a vicceimen, és aki azt mondta: „Te vagy az én otthonom.” De amikor összeházasodtunk, és beköltöztünk az anyjáékhoz Zuglóban – mert lakásra nem futotta –, minden megváltozott.

Az első hetekben még próbáltam beilleszkedni. Segítettem Ilonának főzni, takarítani, de mindig volt valami, amit rosszul csináltam. „A lecsót nem így kell,” mondta egyszer, miközben kivette a kezemből a fakanalat. „A Márk csak úgy szereti, ahogy én csinálom.” Aztán ott volt az apósa, László, aki ugyan csendes volt, de mindig csak bámult rám az újságja fölött, mintha azt kérdezné: „Mit keresel te itt?”

Márk eleinte próbált közvetíteni. „Anyu, engedd már meg neki!” – kérte néha feszülten. De Ilona csak legyintett: „Majd ha lesz saját lakásotok, akkor főzhet úgy, ahogy akar.” Aztán Márk is egyre kevesebbet szólt. Fáradtan jött haza a munkából, leült a tévé elé, és mintha már nem is látta volna, hogy én ott vagyok.

Egy este vacsora közben Ilona megjegyezte: „A sógornőd bezzeg milyen ügyes! Múltkor is milyen szépen kitakarította a lakást.” Éreztem, ahogy elpirulok a szégyentől. Próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Márk csak evett tovább.

A magány lassan bekúszott minden napomba. Reggelente korábban keltem, hogy legalább egyedül ihassam meg a kávémat. Néha elmentem sétálni a közeli parkba, csak hogy kiszabaduljak ebből a fojtogató légkörből. Az anyám messze lakott vidéken, ritkán tudtunk találkozni. Barátaim is eltávolodtak – ki akarna folyton panaszkodást hallgatni?

Egyik délután Ilona váratlanul bejött a szobánkba takarítás közben. „Nem ártana összepakolni ezt a rumlit,” mondta gúnyosan. „A vendégszobában rendnek kell lennie.” Vendégszoba. Megint az a szó. Aznap este Márkkal összevesztünk.

– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem sírva.
– Ne csinálj jelenetet! – vágott vissza ingerülten. – Ez az ő házuk.
– És én? Én hol vagyok ebben az egészben?
– Ne kezdjük megint…

Aznap éjjel alig aludtam. Hallgattam Ilona halk lépteit a folyosón, ahogy ellenőrizte, minden ajtó zárva van-e. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

A következő hetekben egyre többször gondoltam arra: talán velem van a baj. Talán tényleg nem vagyok elég jó feleség. Talán sosem leszek elég jó meny Ilonának.

Egy vasárnap reggel Ilona bejelentette: „Jövő héten jönnek a rokonok vidékről. Szeretném, ha te nem lennél itthon akkor.” Megdöbbentem.
– Miért?
– Mert nem illesz bele ebbe a családba – mondta halkan, de határozottan.
Márk csak hallgatott.

Aznap délután összepakoltam néhány ruhát és elmentem sétálni. A Városligetben ültem egy padon órákig. Néztem az embereket: családokat, akik nevetve sétáltak el mellettem. Vajon nekik is vannak ilyen titkos fájdalmaik?

Este hazamentem. Márk várt rám.
– Anyámnak igaza van – mondta halkan. – Nem működik ez így tovább.
– És te? Te mit akarsz? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem tudom…

Aznap éjjel eldöntöttem: elmegyek. Másnap reggel összepakoltam mindenemet egy bőröndbe. Ilona némán nézett végig rajtam.
– Hova mész? – kérdezte végül.
– Oda, ahol talán végre otthon lehetek – feleltem.

A vonaton ülve néztem ki az ablakon. A város lassan eltűnt mögöttem. Nem tudtam, mi vár rám vidéken anyámnál, de abban biztos voltam: nem akarok többé vendég lenni a saját életemben.

Most itt ülök egy kis szobában anyám házában és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet valaha saját helyünk ebben a világban? Vagy örökké harcolnunk kell érte? Ti mit tennétek a helyemben?