Nyolc év házasság után: Több vagyok, mint a család cselédje

– Nem hiszem el, hogy megint elfelejtetted kivinni a szemetet! – csattantam fel, miközben a konyhapulton könyököltem, és néztem, ahogy Gábor a telefonját nyomkodja.

– Most tényleg ezen akarsz veszekedni? Egész nap dolgoztam – válaszolta fáradtan, fel sem nézve.

A szívem összeszorult. Nyolc éve vagyunk házasok. Nyolc éve minden reggel én kelek először, én főzök kávét, én készítem el a gyerekek uzsonnáját, én mosom ki Gábor ingeit, és én vagyok az, aki este utoljára oltja le a villanyt. És mégis… mintha csak egy árnyék lennék ebben a házban.

A nevem Szabó Júlia. Harmincöt éves vagyok, két gyerek anyja – Dóri tíz, Marci hét éves. Egy kisvárosban élünk Fejér megyében, egy panelház harmadik emeletén. Gábor villanyszerelőként dolgozik, én pedig otthon vagyok a gyerekekkel és a háztartással. Legalábbis eddig így volt.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem azt, hogy megfulladok. Nem a szó szoros értelmében – hanem lelkileg. Mintha minden nap egyre kisebb hely maradna nekem ebben az életben. A barátnőim közül már szinte mindenkinek van valami munkája, hobbija, célja. Én? Én csak mosogatok.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a konyhaasztalhoz egy bögre teával. A csendben csak a hűtő zúgása hallatszott. Elővettem egy régi füzetet – abba írtam régen a verseimet. Kinyitottam, és olvasni kezdtem a sorokat, amiket még húszévesen írtam:

„Szeretnék lenni valaki,
Nem csak valakinek a valakije.”

Könnyek szöktek a szemembe. Hová tűnt az a lány? Hol van az az álmodozó Júlia?

Másnap reggel Dóri odajött hozzám:
– Anya, miért vagy mostanában mindig szomorú?

Megsimogattam az arcát.
– Csak fáradt vagyok, kicsim.

De tudtam, hogy ennél többről van szó.

Aznap délután elmentem a boltba. A pénztárosnő – Ági – régi ismerősöm volt.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
– Nem igazán – vallottam be. – Néha úgy érzem, mintha csak egy cseléd lennék otthon.
Ági bólintott.
– Sokan vagyunk így. De tudod mit? Jelentkeztem egy tanfolyamra. Számítógépes ismereteket tanulok esténként.

Hazafelé azon gondolkodtam: miért ne próbálhatnék én is valami újat?

Este vacsora közben megpróbáltam beszélgetni Gáborral.
– Gondolkodtam rajta, hogy elmegyek egy tanfolyamra. Talán kereshetnék valami munkát is…
Gábor letette a villát.
– Minek? Nekünk így is jó. A gyerekeknek szükségük van rád itthon.
– De nekem is szükségem van valamire! – tört ki belőlem. – Szeretném érezni, hogy számítok valamit…
Gábor arca megkeményedett.
– Ez most valami divatos női hiszti? Mindenki dolgozik, de valakinek otthon is kell lennie.

A gyerekek némán ültek az asztalnál. Marci rám nézett nagy szemekkel.
– Anya, te sírsz?
Gyorsan letöröltem a könnyeimet.
– Nem, csak… csípte a hagyma a szemem.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban. Gábor horkolt mellettem. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg csak ennyi lenne az élet? Főzni, mosni, takarítani… és közben lassan eltűnni?

Pár nap múlva összeszedtem minden bátorságomat és beiratkoztam egy online tanfolyamra: irodai asszisztens képzésre. Eleinte titokban csináltam – amikor Gábor dolgozott vagy a gyerekek aludtak. De egyre jobban élveztem. Újra éreztem magamban azt a régi Júliát: aki kíváncsi volt a világra, aki szeretett tanulni.

Egy este Gábor korábban ért haza és meglátta a laptopot az asztalon.
– Mit csinálsz?
– Tanulok – mondtam határozottan.
– Minek? Úgysem fogsz dolgozni menni!
– De igen! – mondtam ki először hangosan. – El akarok menni dolgozni!
Gábor felállt az asztaltól.
– Ha elmész dolgozni, akkor ki fogja rendben tartani ezt a lakást? Ki fog főzni? Ki viszi el Marci focira?
– Megoldjuk! – vágtam rá remegő hangon.

Aznap este veszekedtünk először igazán komolyan nyolc év alatt. Gábor azt mondta: „Ha neked nem elég ez az élet, akkor nem tudom, mit akarsz még!”
Én pedig azt feleltem: „Azt akarom, hogy engem is lássatok végre!”

A következő hetek nehezek voltak. Gábor duzzogott, alig szólt hozzám. A gyerekek is érezték a feszültséget. De én nem adtam fel. Megcsináltam a tanfolyamot és jelentkeztem egy állásra a helyi könyvtárba.

Amikor megkaptam az állást, sírva hívtam fel Ágit.
– Sikerült! Felvettek!
Ő nevetett:
– Látod? Megérte kiállni magadért!

Gábor lassan kezdte elfogadni az új helyzetet. Eleinte morogva segített a házimunkában – de amikor látta, hogy boldogabb vagyok, már nem ellenkezett annyit. A gyerekek büszkén mesélték az iskolában: „Anyukánk most már dolgozik!”

Most itt ülök a könyvtár olvasótermében és nézem az ablakon át a tavaszi napfényt. Végre érzem: újra élek. Nem csak valakinek a valakije vagyok – hanem önmagam is.

De vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját családjukban? Ti mit gondoltok: lehet egyszerre jó anya és önálló nő is valaki?