Nővérem árnyékában – Egy testvéri harc a családi elismerésért

– Már megint csak négyest hoztál haza, Anna? – kérdezte anya, miközben Réka éppen a zongoraverseny oklevelét mutogatta a nappaliban. A hangja nem volt dühös, inkább csalódott. Ez fájt a legjobban.

Ott álltam az előszobában, a hátizsákomat szorongatva, és csak bólintottam. Réka rám sem nézett, büszkén mosolygott, mintha minden róla szólna. Mindig is így volt. Ő volt a család büszkesége: kitűnő tanuló, sportversenyek győztese, zongorista. Én pedig… csak Anna. Aki próbálkozik.

Aztán egy nap, amikor tizenhárom éves voltam, anya leültetett a konyhaasztalhoz. – Szeretném, ha te is kipróbálnád magad valami újban – mondta. – Réka már bejutott az országos matekversenyre, te is jelentkezhetnél a színjátszókörbe vagy a rajzszakkörre. Valamit csinálnod kellene.

Nem akartam. Nem akartam semmit, csak békén hagyni. De anya nem engedett. – Nézd meg a húgod, mennyi mindent elért! – mondta újra és újra. – Te is képes vagy rá.

De nem voltam képes. Legalábbis ezt hittem. Minden próbálkozásom kudarcba fulladt. A színjátszókörben dadogtam, a rajzszakkörön kinevettek a többiek. Réka persze mindenben segített volna – legalábbis ezt mondta –, de valahogy mindig úgy alakult, hogy az ő eredményei lettek fontosabbak.

Egyik este hallottam, ahogy anya telefonon beszél a nagynénémmel. – Tudod, Zsuzsi lánya is most nyert egy országos versenyt – mondta anya. – Réka is ott lesz a döntőben. Anna… hát, ő még keresi az útját.

Akkor értettem meg: nemcsak Rékával versenyzek, hanem az unokatestvéremmel is. Mintha mindenki csak azt nézné, ki a legjobb gyerek a családban.

Ettől kezdve anya még jobban hajtott. – Jelentkezz a néptáncra! Próbáld ki a sakkot! Menj el angol különórára! – sorolta nap mint nap. Én pedig mentem, mert nem akartam csalódást okozni neki. De minden egyes újabb kudarc után egyre kisebbnek éreztem magam.

Réka egyszer odajött hozzám a szobámba. – Anna, segíthetek valamiben? – kérdezte halkan.
– Nem kell segítened! – vágtam rá dühösen. – Mindig csak te vagy a tökéletes!
– Nem vagyok tökéletes – mondta csendesen. – Csak próbálok megfelelni anyának… meg mindenkinek.

Nem hittem neki. Akkor már annyira tele voltam keserűséggel és irigységgel, hogy nem tudtam másra gondolni: miért nem lehetek én is olyan, mint ő?

Az igazi törés akkor jött el, amikor Réka bekerült az ELTE-re ösztöndíjjal. Az egész család ünnepelt, nagymama tortát sütött, apa pezsgőt bontott. Én éppen akkor buktam meg matekból.

Aznap este anya bejött hozzám.
– Anna… mi lesz veled? Miért nem tudsz egy kicsit jobban odafigyelni?
– Mert nem vagyok Réka! – ordítottam rá sírva.
Anya csak nézett rám döbbenten, mintha most először látná bennem az igazi fájdalmat.

A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltem anyával és Rékával is. Bezárkóztam a szobámba, zenét hallgattam, rajzoltam magamnak. Egyedül éreztem magam.

Aztán egy nap Réka leült mellém az ágyra.
– Tudod, Anna… én sem érzem magam mindig elég jónak – mondta halkan. – Anyáék mindig azt várják tőlem is, hogy jobb legyek mindenkinél. Néha azt kívánom, bárcsak csak egyszerűen szeretnének minket úgy, ahogy vagyunk.

Sírni kezdtem. Réka átölelt.
– Sajnálom, hogy mindig úgy tűnt, mintha versenyeznék veled – mondta. – Nem akartalak bántani.
– Én sem akartam haragudni rád – suttogtam vissza.

Azóta eltelt pár év. Még mindig keresem az utamat. Már nem akarok megfelelni mindenkinek – csak magamnak. Néha még mindig fáj látni Réka sikereit, de már tudom: nem attól leszek értékesebb vagy kevesebb ember, hogy hány oklevelem van.

Vajon hányan érzik még magukat elveszettnek egy testvér vagy unokatestvér árnyékában? Mi kell ahhoz, hogy végre elhiggyük: önmagunkért is szerethetnek minket?