Nincs mit megbánni – Egy anya és lánya harca a szabadságért
– Nem mehetsz el, Anna! – ordította anyám, miközben a bőröndömet próbálta kirántani a kezemből. A nappaliban álltunk, a szőnyegen szétszórva a ruháim, a könnyeim már rég eláztatták az arcomat.
– Dehogyisnem! – kiáltottam vissza, hangom remegett, de nem engedtem. – Nem vagyok már gyerek! Nem zárhatsz be ebbe a lakásba örökre!
Anyám arca eltorzult a dühtől és félelemtől. – Hova akarsz menni? Egy fiúval? Egyedül? Hát nem érted, hogy veszélyes? Hogy nem bízhatsz meg senkiben?
– Nem vagyok egyedül! Ott lesz Gergő is! És különben is, huszonegy éves vagyok! – próbáltam magabiztosnak tűnni, de belül rettegtem. Gergő kint várt a lépcsőházban, egy régi hátizsákkal és azzal a féloldalas mosolyával, amitől mindig elgyengültem.
Anyám leült a kanapéra, arcát a tenyerébe temette. – Anna, kérlek… Apád is ezt csinálta velem. Elment. Soha nem jött vissza. Nem akarom, hogy te is eltűnj az életemből.
A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta tudtam, hogy apám egy másik nő miatt hagyott el minket. Anyám sosem bocsátotta meg neki – és talán nekem sem, hogy rá emlékeztetem.
– Nem tűnök el – mondtam halkan. – Csak… csak élnem kell végre. Nem akarok úgy élni, mint te. Félelemben, bezárva.
Anyám felnézett rám, szeme vörös volt a sírástól. – Szeretsz te engem egyáltalán?
– Persze hogy szeretlek! De most magamat is szeretnem kell…
A csend fojtogató volt. A falióra kattogása minden másodpercben emlékeztetett: ha most nem lépek ki ezen az ajtón, soha nem lesz bátorságom hozzá.
– Anna, kérlek… csak egy nyarat adj még nekem! – könyörgött anyám. – Segíts a boltban, tudod, mennyire szükségem van rád! A nagymamád is beteg…
– Mindig van valami okod! – csattantam fel. – Mindig valaki más fontosabb nálad! És én? Én mikor lehetek fontos magamnak?
Anyám szótlanul nézett rám. A tekintetében ott volt minden kimondatlan szó: a féltés, a harag, az elengedni nem tudás.
A telefonom rezgett: Gergő írt. „Várok lent. Ha nem jössz öt percen belül, azt hiszem, sosem fogsz.”
Lehajoltam anyámhoz, megöleltem. Éreztem, ahogy remeg a teste.
– Szeretlek – suttogtam. – De most mennem kell.
Kitéptem magam az öleléséből, felkaptam a bőröndöt és kiszaladtam az ajtón.
A lépcsőházban Gergő rám várt. Szőke haja kócos volt, pólóján egy régi Tankcsapda-logó virított.
– Minden oké? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De most már nincs visszaút.
Kiléptünk a panelházból a nyári hőségbe. A 7-es buszra szálltunk fel, ami elvitt minket a Keletiig. Ott már várt ránk Gergő két barátja: Zsolti és Dávid. Mindketten hátizsákkal és olcsó sörrel felszerelkezve.
– Na végre! – vigyorgott Zsolti. – Már azt hittem, meggondolod magad.
– Soha nem voltam még ilyen biztos semmiben – hazudtam magamnak is.
A vonat Balatonfüredre indult. A kocsiban meleg volt és zsúfolt; mindenki menekült Budapestről a vízpartra. Az ablak mellett ülve néztem az elsuhanó tájat: panelházak, gyártelepek, aztán végre zöld mezők és napraforgók.
Gergő megszorította a kezem.
– Tudod… ha bármi baj van, szólj. Nem vagy egyedül.
Bólintottam. De vajon tényleg így van? Vagy csak egy újabb illúzióba kapaszkodom?
A Balaton partján sátoroztunk le egy vadkempinges részen. A fiúk rögtön belevetették magukat az életbe: söröztek, gitároztak, énekeltek hajnalig. Én csak ültem a stégen és néztem a vizet.
Az első napokban minden új volt és izgalmas: fürdés hajnalban, lángos ebédre, éjszakai fürdőzés titokban. De hamar rájöttem: Gergő nem csak velem akar lenni. Egyik este eltűnt Zsuzsival, egy másik sátorban lakó lánnyal.
– Hol voltál? – kérdeztem tőle hajnalban.
– Csak beszélgettünk… Ne csinálj jelenetet! – legyintett.
A szívem összetört. Hát ezért hagytam ott mindent?
Másnap Zsolti mellém ült a stégen.
– Ne sírj miatta – mondta halkan. – Gergő mindig ilyen volt.
– Miért nem mondtad?
– Úgysem hitted volna el…
Aznap este felhívtam anyámat. A hangja fáradt volt és aggódó.
– Jól vagyok – hazudtam neki. – Minden rendben van.
De nem volt rendben semmi sem.
A következő napokban próbáltam megtalálni önmagam ebben az új szabadságban. Dolgoztam egy büfében feketén; mosogattam tányérokat egész nap pár ezer forintért és maradék lángosért cserébe. Este visszamentem a sátorba: Gergő már mással nevetgélt.
Egyik este Dávid leült mellém.
– Anna… miért maradsz itt?
– Mert nincs hova mennem – suttogtam.
– Dehogynem! Menj haza! Az anyád szeret téged…
– Nem értesz semmit! – fakadtam ki. – Ha most hazamegyek, örökre elveszítem önmagam!
Dávid csak bólintott.
Az utolsó éjszakán vihar tört ki; a sátor beázott, mindenünk csuromvizes lett. Hajnalban összepakoltam a cuccaimat és elindultam a vasútállomásra. A vonaton ülve néztem az ablakon át az esőt: minden csepp egy-egy könnycsepp volt bennem is.
Hazafelé tartottam – de már nem ugyanaz az Anna voltam.
Otthon anyám könnyekkel fogadott; szó nélkül átölelt.
– Sajnálom… – suttogtam.
– Nincs mit megbánni – mondta halkan. – Most már tudod, milyen odakint az élet.
Napokig csak aludtam és sírtam; aztán lassan elkezdtem segíteni a boltban, gondoskodni nagymamáról… de már másként néztem magamra és anyámra is.
Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt; gondolkodom azon: tényleg nincs mit megbánni? Vagy minden döntésünkkel elveszítünk valamit magunkból? Ti mit gondoltok: megéri kockáztatni mindent a szabadságért?