Nincs mit megbánni – Egy anya és lánya harca a szabadságért

– Nem mehetsz el, Anna! – ordította anyám, miközben a bőröndömet próbálta kirántani a kezemből. A nappaliban álltunk, a szőnyegen szétszórva a ruháim, a könnyeim már rég eláztatták az arcomat.

– Dehogyisnem! – kiáltottam vissza, hangom remegett, de nem engedtem. – Nem vagyok már gyerek! Nem zárhatsz be ebbe a lakásba örökre!

Anyám arca eltorzult a dühtől és félelemtől. – Hova akarsz menni? Egy fiúval? Egyedül? Hát nem érted, hogy veszélyes? Hogy nem bízhatsz meg senkiben?

– Nem vagyok egyedül! Ott lesz Gergő is! És különben is, huszonegy éves vagyok! – próbáltam magabiztosnak tűnni, de belül rettegtem. Gergő kint várt a lépcsőházban, egy régi hátizsákkal és azzal a féloldalas mosolyával, amitől mindig elgyengültem.

Anyám leült a kanapéra, arcát a tenyerébe temette. – Anna, kérlek… Apád is ezt csinálta velem. Elment. Soha nem jött vissza. Nem akarom, hogy te is eltűnj az életemből.

A szívem összeszorult. Gyerekkorom óta tudtam, hogy apám egy másik nő miatt hagyott el minket. Anyám sosem bocsátotta meg neki – és talán nekem sem, hogy rá emlékeztetem.

– Nem tűnök el – mondtam halkan. – Csak… csak élnem kell végre. Nem akarok úgy élni, mint te. Félelemben, bezárva.

Anyám felnézett rám, szeme vörös volt a sírástól. – Szeretsz te engem egyáltalán?

– Persze hogy szeretlek! De most magamat is szeretnem kell…

A csend fojtogató volt. A falióra kattogása minden másodpercben emlékeztetett: ha most nem lépek ki ezen az ajtón, soha nem lesz bátorságom hozzá.

– Anna, kérlek… csak egy nyarat adj még nekem! – könyörgött anyám. – Segíts a boltban, tudod, mennyire szükségem van rád! A nagymamád is beteg…

– Mindig van valami okod! – csattantam fel. – Mindig valaki más fontosabb nálad! És én? Én mikor lehetek fontos magamnak?

Anyám szótlanul nézett rám. A tekintetében ott volt minden kimondatlan szó: a féltés, a harag, az elengedni nem tudás.

A telefonom rezgett: Gergő írt. „Várok lent. Ha nem jössz öt percen belül, azt hiszem, sosem fogsz.”

Lehajoltam anyámhoz, megöleltem. Éreztem, ahogy remeg a teste.

– Szeretlek – suttogtam. – De most mennem kell.

Kitéptem magam az öleléséből, felkaptam a bőröndöt és kiszaladtam az ajtón.

A lépcsőházban Gergő rám várt. Szőke haja kócos volt, pólóján egy régi Tankcsapda-logó virított.

– Minden oké? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De most már nincs visszaút.

Kiléptünk a panelházból a nyári hőségbe. A 7-es buszra szálltunk fel, ami elvitt minket a Keletiig. Ott már várt ránk Gergő két barátja: Zsolti és Dávid. Mindketten hátizsákkal és olcsó sörrel felszerelkezve.

– Na végre! – vigyorgott Zsolti. – Már azt hittem, meggondolod magad.

– Soha nem voltam még ilyen biztos semmiben – hazudtam magamnak is.

A vonat Balatonfüredre indult. A kocsiban meleg volt és zsúfolt; mindenki menekült Budapestről a vízpartra. Az ablak mellett ülve néztem az elsuhanó tájat: panelházak, gyártelepek, aztán végre zöld mezők és napraforgók.

Gergő megszorította a kezem.

– Tudod… ha bármi baj van, szólj. Nem vagy egyedül.

Bólintottam. De vajon tényleg így van? Vagy csak egy újabb illúzióba kapaszkodom?

A Balaton partján sátoroztunk le egy vadkempinges részen. A fiúk rögtön belevetették magukat az életbe: söröztek, gitároztak, énekeltek hajnalig. Én csak ültem a stégen és néztem a vizet.

Az első napokban minden új volt és izgalmas: fürdés hajnalban, lángos ebédre, éjszakai fürdőzés titokban. De hamar rájöttem: Gergő nem csak velem akar lenni. Egyik este eltűnt Zsuzsival, egy másik sátorban lakó lánnyal.

– Hol voltál? – kérdeztem tőle hajnalban.

– Csak beszélgettünk… Ne csinálj jelenetet! – legyintett.

A szívem összetört. Hát ezért hagytam ott mindent?

Másnap Zsolti mellém ült a stégen.

– Ne sírj miatta – mondta halkan. – Gergő mindig ilyen volt.

– Miért nem mondtad?

– Úgysem hitted volna el…

Aznap este felhívtam anyámat. A hangja fáradt volt és aggódó.

– Jól vagyok – hazudtam neki. – Minden rendben van.

De nem volt rendben semmi sem.

A következő napokban próbáltam megtalálni önmagam ebben az új szabadságban. Dolgoztam egy büfében feketén; mosogattam tányérokat egész nap pár ezer forintért és maradék lángosért cserébe. Este visszamentem a sátorba: Gergő már mással nevetgélt.

Egyik este Dávid leült mellém.

– Anna… miért maradsz itt?

– Mert nincs hova mennem – suttogtam.

– Dehogynem! Menj haza! Az anyád szeret téged…

– Nem értesz semmit! – fakadtam ki. – Ha most hazamegyek, örökre elveszítem önmagam!

Dávid csak bólintott.

Az utolsó éjszakán vihar tört ki; a sátor beázott, mindenünk csuromvizes lett. Hajnalban összepakoltam a cuccaimat és elindultam a vasútállomásra. A vonaton ülve néztem az ablakon át az esőt: minden csepp egy-egy könnycsepp volt bennem is.

Hazafelé tartottam – de már nem ugyanaz az Anna voltam.

Otthon anyám könnyekkel fogadott; szó nélkül átölelt.

– Sajnálom… – suttogtam.

– Nincs mit megbánni – mondta halkan. – Most már tudod, milyen odakint az élet.

Napokig csak aludtam és sírtam; aztán lassan elkezdtem segíteni a boltban, gondoskodni nagymamáról… de már másként néztem magamra és anyámra is.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt; gondolkodom azon: tényleg nincs mit megbánni? Vagy minden döntésünkkel elveszítünk valamit magunkból? Ti mit gondoltok: megéri kockáztatni mindent a szabadságért?