„Nézd csak, hogy kiöltöztek a közvetítők! Felnőtt ember ne viselkedjen kakasként!” – Egy magyar menyasszony története

– Rózsa, nézd csak, hogy kiöltöztek a közvetítők! Felnőtt ember ne viselkedjen kakasként! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a nappali sarkából figyelte, ahogy a két rokonunk – akik a házasságunkat „összehozták” – egymással versengve próbálták elmesélni, ki mennyit tett azért, hogy Vilmos és én egymásra találjunk.

Ott ültem a kanapén, a kezem remegett a csészével. A szívem hevesen vert. Még mindig nem tudtam megszokni ezt a házat, ezt a családot. A kollégiumi szobám csendje után ez az állandó zsivaj, a hangos nevetések és a soha el nem fogyó vélemények mind-mind idegenek voltak számomra. Vilmos mellettem ült, és próbált viccelődni, de éreztem rajta is a feszültséget.

– Ugyan már, Ilona néni, hadd örüljenek! – szólt közbe Vilmos, de anyja csak legyintett.

– Az én időmben nem volt ekkora felhajtás. Akkor még tudtuk, hol a helyünk – mondta, és rám nézett. Éreztem, hogy ez nekem szól.

A családi ebédek mindig ilyenek voltak. Azt hittem, ha majd férjhez megyek, minden könnyebb lesz. De nem lett. Azt hittem, ha majd Vilmos családjába tartozom, végre lesz egy helyem ebben a világban. De csak még inkább elveszettnek éreztem magam.

Az egész ott kezdődött, amikor felvettek az egyetemre Budapestre. A szüleim büszkék voltak rám, de anyám mindig azt mondta: „Rózsikám, ne feledd el honnan jöttél!” Én pedig próbáltam megfelelni mindenkinek: otthon is jó lány lenni, az egyetemen is helytállni. A kollégiumban csendes voltam, visszahúzódó. Nem voltam az a típus, aki minden buliban ott van. Inkább könyveket olvastam vagy sétáltam a Margitszigeten.

Vilmost egy közös barátunk révén ismertem meg. Ő volt az ellentétem: hangos, vicces, mindenki szerette. Az első randinkon azt mondta:

– Te vagy az első lány, akivel nem kell folyton beszélgetnem ahhoz, hogy jól érezzem magam.

Nevettem, de belül féltem. Vajon tényleg tetszik neki ez a csendesség? Vagy csak újdonság?

A kapcsolatunk gyorsan komolyra fordult. Vilmos szüleihez költözött vissza a diploma után – ők ragaszkodtak hozzá. Én maradtam a kollégiumban, mert nem akartam rájuk telepedni. De amikor Vilmos megkérte a kezemet, nem volt kérdés: hozzá kell költöznöm.

Az első hetek rémálomként éltek bennem. Ilona néni mindent megjegyzett:

– Rózsa, nálunk nem így főzik a lecsót! – vagy – Miért nem beszélgetsz többet? Olyan furcsa ez a nagy hallgatás.

A férjem apja, Lajos bácsi kedvesebb volt velem. Néha leült mellém este:

– Tudod kislányom, Ilona csak jót akar. Csak hát… nehéz neki elengedni a fiát.

Én csak bólogattam. De belül egyre nőtt bennem az érzés: sosem leszek elég jó nekik.

A legrosszabbak azok a vasárnap délelőttök voltak, amikor Ilona néni barátnői átjöttek kávézni. Mindig engem figyeltek:

– Na és Rózsika, mikor lesz már unoka? – kérdezte egyszer Margit néni.

Elpirultam. Nem tudtam mit mondani. Vilmos csak mosolygott:

– Majd ha Rózsa is úgy érzi.

De éreztem rajta is a nyomást. Egy este össze is vesztünk emiatt:

– Miért nem tudsz egy kicsit nyitottabb lenni? – kérdezte ingerülten.

– Mert félek! – tört ki belőlem. – Félek attól, hogy sosem fogadnak el igazán!

Vilmos csak nézett rám. Talán akkor értette meg először igazán, mennyire nehéz nekem.

Aztán jött az az ominózus vasárnap, amikor a két közvetítő rokonunk összeveszett azon, ki „hozott össze” minket igazából. Ilona néni pedig hangosan kritizálta őket – és engem is.

Aznap este Vilmos átölelt:

– Sajnálom anyám miatt… De én téged választottalak.

Sírtam. Nem tudtam eldönteni: elég-e ez ahhoz, hogy boldog legyek?

Azóta eltelt két év. Még mindig ebben a házban élünk. Néha úgy érzem, mintha két világ között lebegnék: se nem vagyok már vidéki lány, se nem vagyok igazi „pesti meny”.

De egy dolgot megtanultam: önmagamat nem adhatom fel mások kedvéért.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hányan próbálnak nap mint nap megfelelni másoknak úgy, hogy közben elveszítik önmagukat? Vajon tényleg csak így lehet boldogulni ebben az országban?