Nevetés a hátam mögött: Amikor a szerelmem előre csomagolt étellel érkezik hozzám
– Komolyan mondom, Zsófi, ha még egyszer meglátom azt a dobozos rántott húst nálad az asztalon, esküszöm, sírva fakadok – kacagott fel Dóri, miközben a többiek is csatlakoztak hozzá. A kávézóban ültünk, én pedig csak zavartan mosolyogtam. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek velük.
Az egész ott kezdődött, amikor Bence – a barátom – egyre gyakrabban maradt nálam éjszakára. Én már régóta egyedül élek a XIII. kerületben, ő viszont még mindig a szüleivel lakik Zuglóban. A kapcsolatunkat komolyabbra akartuk fordítani: bemutattuk egymást a családjainknak, sőt, már arról is beszélgettünk, hogy összeköltözünk. De valahogy minden alkalommal, amikor együtt voltunk nálam, én főztem vacsorát és reggelit is.
Eleinte nem zavart. Szeretek főzni, és örültem, hogy Bence jól érzi magát nálam. De ahogy telt az idő, egyre többet költöttem élelmiszerre – főleg, mert Bence imád enni. Egyik este, amikor már harmadszor kellett elrohannom a Sparba tojásért és tejért, elgondolkodtam: vajon normális ez így? Miért van az, hogy mindig én állom a vacsorát?
A barátnőimnek panaszkodtam először. – Szerintetek bunkóság lenne megkérni Bencét, hogy szálljon be a bevásárlásba? – kérdeztem tőlük egy péntek esti borozás közben.
Dóri rögtön rávágta: – Hát persze! Ez teljesen normális kérés. Ha együtt vagytok, osszátok meg a terheket is! – A többiek bólogattak, de Anna halkan hozzátette: – Azért vigyázz, nehogy megsértődjön. A fiúk néha érzékenyek az ilyenekre.
Másnap este Bence ismét nálam volt. Épp a vacsorát tálaltam – csirkepaprikást főztem galuskával –, amikor elővette a hátizsákjából egy műanyag dobozt. – Anyu csinált rántott húst – mondta mosolyogva. – Gondoltam, elhozom neked is.
Először csak néztem rá. Aztán kitört belőlem: – Bence, miért hozol mindig előre csomagolt kaját? Nem szereted az én főztömet?
Meglepődött. – Dehogynem! Csak anyu aggódik, hogy nem eszem rendesen…
– És szerinted én nem tudok főzni? – kérdeztem dühösen.
– Nem erről van szó! Csak… otthon megszoktuk ezt. Anyu mindig csomagol nekem.
A levegő megfagyott köztünk. Bence zavartan piszkálta a villájával a galuskát. Én pedig azon gondolkodtam: vajon tényleg ilyen nagy különbség van köztünk? Én már régóta önálló vagyok, ő viszont még mindig anyukája gondoskodását élvezi.
Aznap este nem szóltunk egymáshoz lefekvés előtt. Hajnalban arra ébredtem, hogy Bence halkan pakol. – Hova mész ilyen korán? – kérdeztem álmosan.
– Hazamegyek. Anyuék várnak reggelire – felelte halkan.
Aznap egész nap csak ezen járt az eszem. Vajon túl kemény voltam vele? Vagy jogosan vártam el tőle, hogy felnőttként viselkedjen?
A következő héten próbáltam kerülni a témát. De amikor újra találkoztunk, Bence feszülten ült le mellém a kanapéra.
– Zsófi, beszélnünk kell – kezdte komolyan. – Tudom, hogy zavar téged ez az egész kajás dolog. De nekem nehéz elszakadni otthonról. Anyu mindig mindent elintézett helyettem…
Sóhajtottam. – Értem, de ha együtt akarunk élni, muszáj lesz kompromisszumokat kötni. Nem tudok mindent én csinálni.
– Próbálkozom… tényleg! De néha úgy érzem, mintha két világ találkozna bennünk.
Ekkor csörgött a telefonom: anyukám hívott. – Kislányom, mikor jössz haza? Már régen láttunk! – kérdezte aggódva.
Elmosolyodtam: talán én sem vagyok annyira független, mint gondoltam.
Aznap este leültünk Bencével és megbeszéltük: ezentúl közösen vásárolunk be és együtt főzünk. Megpróbáljuk megtalálni az egyensúlyt a két családi minta között.
De a barátaim továbbra is nevetnek rajtam: – Na mi van Zsófi, ma is dobozos rántott hús lesz vacsorára?
Néha elbizonytalanodom: vajon tényleg ennyire nehéz felnőttként új szabályokat alkotni? Vagy csak mi bonyolítjuk túl? Ti mit gondoltok erről? Vajon lehet egyszerre önállónak és alkalmazkodónak lenni egy kapcsolatban?