Nem veszek háromszobás lakást csak azért, hogy anyósommal éljek

– Nem gondolod, hogy nekem is járna egy kis hely? – kérdezte Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a frissen főzött kávé illata keveredett a feszültséggel a levegőben.

A kanál megállt a kezemben. Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanással azt kiabálná: „Ez nem lehet igaz!” Már hónapok óta keresgéltük az álmaink otthonát, számolgattuk a forintokat, és minden este arról beszélgettünk, hogy milyen lesz végre a saját életünk. Most pedig itt ültem, és azt hallgattam, hogy az anyósom – aki egyébként egy tágas zuglói házban lakik – természetesnek veszi, hogy hozzánk költözik.

– Ilona néni, maga mindig is szerette azt a házat… – próbáltam óvatosan kezdeni.

– Az csak egy ház. A család számít – vágott közbe. – Amióta Laci meghalt, üres az egész. És hát… – rám nézett, mintha vizsgáztatna –, ti is csak most kezditek az életeteket. Segítek nektek, ti segítetek nekem. Ez így igazságos.

Gábor végre megszólalt:

– Anya, mi ketten szeretnénk élni. Tudod, mennyire fontos ez nekünk.

Ilona néni arca megkeményedett. – Én csak jót akarok nektek! Azt hittem, örültök, hogy segítek a pénzzel. De ha nem kellek… – elhallgatott, és a csészéjét bámulta.

A levegő megfagyott. Tudtam, hogy Gábor sosem mondana ellent az anyjának. Ő volt az egyetlen szülője, mióta az apja hirtelen elment. Mindig is szoros volt köztük a kapcsolat, de most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó ebben a családi drámában.

Aznap este Gábor csendben pakolta el a vacsorát. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Szerinted tényleg elvárja tőlünk, hogy vele éljünk?

– Nem tudom… – sóhajtott. – De ha nem segít anyu a pénzzel, nem tudjuk megvenni azt a lakást.

– Akkor inkább várjunk még! Nem akarok úgy élni, hogy minden nap attól félek: mikor nyit be hozzánk váratlanul.

Gábor csak bólintott. Láttam rajta a vívódást: egyszerre akart megfelelni nekem és az anyjának is.

A következő héten Ilona néni minden nap felhívott. Hol arról panaszkodott, mennyire magányos, hol arról beszélt, milyen jó lenne együtt főzni vagy sétálni menni. Egyik este aztán váratlanul beállított hozzánk egy nagy tál rakott krumplival.

– Gondoltam, hozok valamit – mondta mosolyogva. – Tudod, Gabi mindig ezt szerette gyerekkorában.

A vacsora alatt végig éreztem a feszültséget. Próbáltam kedves lenni, de minden mozdulatomat figyelte. Amikor Gábor kiment telefonálni, halkan hozzám hajolt:

– Tudom, hogy nem akarsz engem oda. De hidd el, én csak segíteni akarok. Nem akarok útban lenni.

– Nem erről van szó… csak… szeretném, ha lenne egy kis saját terünk Gáborral.

– Az én időmben ez nem volt kérdés – mondta halkan. – Anyósommal laktunk tíz évig. Akkoriban ez volt a természetes.

Nem tudtam mit mondani erre. Valahol igaza volt: régen tényleg így mentek a dolgok. De én más életet akartam. Saját döntéseket, saját otthont.

Ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem: választanom kell Gábor és a saját szabadságom között. Egyik este összevesztünk:

– Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem sírva.

– Mert nem akarom megbántani anyut! – kiabálta vissza. – Ő mindent feladott értem! Most én is tartozom neki valamivel!

– És én? Nekem nem tartozol semmivel?

Csend lett. Gábor csak nézett rám könnyes szemmel.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Reggelre eldöntöttem: beszélek Ilona nénivel őszintén.

– Ilona néni – kezdtem másnap –, nagyon hálás vagyok mindenért, amit értünk tesz. De szeretném, ha Gáborral kettesben kezdhetnénk el az életünket. Szükségem van arra, hogy kialakítsuk a saját szokásainkat, hibázzunk és tanuljunk együtt.

Hosszú csend következett. Végül megszólalt:

– Értem én… csak félek egyedül maradni.

A szívem összeszorult. Megértettem őt is – de magamat sem tudtam feladni.

Végül kompromisszum született: Ilona néni maradt a saját házában, de minden hétvégén együtt ebédeltünk nála vagy nálunk. A lakást végül kisebbre vettük meg – csak kettőnknek.

Néha még mindig bűntudatom van: vajon önző voltam? Vagy csak kiálltam magamért? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon lehet egyszerre jó meny és önálló nő is valaki ebben az országban?