„Nem vagyok többé az ingyen bébiszitteretek” – Egy budapesti nagymama vallomása

– Margit mama, holnap is ráérsz? – kérdezte Zsófi, a menyem, miközben már a kabátját vette. A hangja fáradt volt, de a szemeiben nem láttam hálát, csak elvárást.

A konyhaasztalnál ültem, a kezem még remegett a mosogatástól. A kis Lili az ölemben szuszogott, az arca kipirult a játéktól. A fiam, András, már a telefonját nyomkodta az előszobában.

– Persze, ráérek – mondtam automatikusan, de belül valami összeszorult bennem. Hányadszor mondom már ezt? Hányadszor mondom le a barátnőimet, a színházat, a saját életemet?

Az ajtó becsukódott mögöttük. Egy pillanatig csak ültem ott, Lilit ringattam, és néztem az üres lakást. A falon ott voltak a régi családi fotók: András kisgyerekként, Zsófi az esküvőjükön, Lili újszülöttként. Mindig is azt hittem, hogy a család összetartása a legfontosabb. De most úgy éreztem magam, mint egy bútordarab.

Este felhívtam a barátnőmet, Ilonát.

– Margitkám, te vagy az egyetlen nagymama, akit ismerek, aki még mindig minden napra be van fogva! – nevetett keserűen. – Mikor élsz végre magadnak?

– Nem tudom – suttogtam. – Ha nem segítek, akkor ki fog? De ha segítek, akkor sem vagyok több nekik, mint egy bébiszitter.

Ilona hallgatott egy ideig.

– Próbáltál velük beszélni erről?

– Nem merem. Félek, hogy megbántom őket… vagy hogy elveszítem őket.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, Lili illata még mindig ott volt a ruhámon. Eszembe jutottak anyám szavai: „A családért mindent.” De vajon meddig lehet mindent adni úgy, hogy közben semmit sem kapsz vissza?

Másnap reggel András hívott.

– Anya, ma kicsit később érünk oda Liliért. Zsófinak túlóra lesz.

– András… – kezdtem bizonytalanul. – Beszélhetnénk erről? Fáradt vagyok. Néha úgy érzem, már nem is vagyok fontos nektek, csak…

– Anya! – vágott közbe türelmetlenül. – Tudod jól, hogy mennyire hálásak vagyunk! De most tényleg nincs más megoldás.

Letettem a telefont. A könnyek végigfolytak az arcomon. Hálásak? Mikor mondták ezt utoljára? Mikor kérdezték meg, hogy én hogy vagyok?

Aznap délután Lili elesett a játszótéren. Nem történt nagy baj, de ahogy vigasztaltam őt, hirtelen rájöttem: én is ilyen vagyok. Folyton elesek, de senki sem jön oda hozzám, hogy felemeljen.

Este leültem egy papírral és tollal. Leírtam mindent: mennyire szeretem őket, mennyire szeretek Lili mellett lenni – de azt is, hogy elfáradtam. Hogy szeretnék néha magamra is gondolni. Hogy nem akarok többé láthatatlan lenni.

Másnap reggel átadtam a levelet Andrásnak és Zsófinak.

– Mi ez? – kérdezte Zsófi gyanakodva.

– Csak olvassátok el – mondtam halkan.

Csend lett. András olvasott elsőként. Az arca először értetlen volt, aztán dühös.

– Anya… miért nem szóltál eddig? Miért most?

– Mert most telt be a pohár – feleltem remegő hangon. – Szeretlek titeket, de nem akarok többé csak egy ingyen bébiszitter lenni.

Zsófi sírni kezdett.

– Nem akartuk… csak annyira nehéz minden…

– Tudom – mondtam. – De nekem is nehéz.

Néhány napig feszült volt minden. Nem hívtak fel. Nem jöttek át. Üres lett a lakásom – de valahogy könnyebb lett a lelkem.

Ilona áthívott kávéra.

– Na végre! – nevetett. – Most már te is élsz egy kicsit!

Nevettem vele együtt, de belül még mindig fájt minden. Hiányzott Lili nevetése, András ölelése… de végre volt időm magamra is.

Egy hét múlva András hívott.

– Anya… beszélhetnénk?

Átjöttek mindhárman. Zsófi bocsánatot kért. András megölelt.

– Nem vettük észre… tényleg nem láttuk, mennyire fáradt vagy.

Lili odaszaladt hozzám.

– Mama! Játsszunk?

Elmosolyodtam.

– Most már igen – mondtam –, de csak ha együtt játszunk mindannyian.

Azóta más lett minden. Néha még mindig rám bízzák Lilit, de már nem természetesnek veszik. Megtanultam nemet mondani – és ők is megtanulták értékelni azt, amit adok.

Néha elgondolkodom: vajon hány nagymama él így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: elég volt?