Nem vagyok többé a szolgájuk: Egy magyar anya újjászületése a hallgatás évei után

– Erzsi néni, megint elfelejtette kiteregetni a ruhákat! – csattant fel Dóra, a menyem, miközben a nappali közepén állt, karba tett kézzel. A hangja éles volt, mint egy kés, és úgy hasított belém, mintha tényleg megsebezne. A kezem remegett, ahogy a konyhapult szélébe kapaszkodtam. A mosógép zúgása elnyomta a gondolataimat, de Dóra hangja mindenen áthatolt.

– Bocsánat, Dóra, csak épp főztem a gyerekeknek… – próbáltam mentegetőzni, de már tudtam, hogy hiába. Az utóbbi hónapokban minden nap ugyanaz: reggel hatkor kelek, reggelit készítek az unokáimnak, majd takarítok, főzök, mosok. A fiam, Gábor dolgozik, Dóra pedig otthonról dolgozik – legalábbis ezt mondja –, de valójában egész nap engem utasítgat.

Sosem gondoltam volna, hogy ötvennyolc évesen újra úgy érzem majd magam, mint egy cseléd. Amikor Gáborékhoz költöztem három éve – miután meghalt az uram –, azt hittem, segítek majd nekik, és cserébe szeretetet kapok. Az első hónapokban minden rendben volt. Dóra még hálásnak is tűnt. De ahogy telt az idő, egyre inkább természetessé vált számára, hogy mindent én csinálok.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a konyhaasztalhoz. A sötétben csak a hűtő zümmögése hallatszott. Elővettem egy régi fényképet: én és az uram, Laci bácsi, fiatalon a Balaton partján. Akkoriban még azt hittem, hogy a szeretet mindent megold. Most viszont csak ürességet éreztem.

Másnap reggel Dóra újabb listát írt nekem: „Vidd le a szemetet! Takarítsd ki a fürdőt! Ne felejtsd el elhozni Marci gyógyszerét!” Egy pillanatra elgondolkodtam: vajon észrevennék-e egyáltalán, ha egyszerűen eltűnnék? Vagy csak akkor tűnne fel nekik, ha nem lenne tiszta ruha vagy meleg vacsora?

Aznap délután Gábor hazaért. Megpróbáltam beszélni vele.

– Gábor, beszélhetnénk? – kérdeztem halkan.
– Most nem érek rá, anya – mondta fáradtan. – Majd később.

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Egész életemben másokat helyeztem magam elé: először a szüleimet, aztán Lacit és Gábort. Most pedig itt vagyok, egy házban, ahol mindenki csak használ engem.

Este Dóra megint rám szólt:
– Erzsi néni, hol van Marci pizsamája? Már megint nem találom!
– Ott van az ágyán – válaszoltam halkan.
– Nem ott van! – kiabált vissza.

A hangja visszhangzott bennem. Felálltam az asztaltól és odamentem hozzá.
– Dóra – mondtam remegő hangon –, én nem vagyok a szolgátok.

Először döbbenten nézett rám. Aztán gúnyosan felnevetett.
– Akkor mégis mit keresel itt?

Ez volt az utolsó csepp. Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem a régi barátnőmhöz, Ilonához. Ő mindig is tudta, milyen nehéz lehet anyósnak lenni ebben az országban.

– Erzsi, te mindig mindenkinek segíteni akartál – mondta Ilona –, de most már magadra is gondolnod kellene.

Sírtam. Nem is tudom mikor sírtam utoljára ennyit. Azt hittem, ha elmegyek otthonról, majd keresnek. De három napig senki sem hívott fel.

A negyedik napon Gábor végre telefonált.
– Anya… hol vagy? Dóra nem bírja egyedül a gyerekeket… – mondta feszülten.
– És te? Te bírod nélkülem? – kérdeztem vissza.
– Anya… ne csináld ezt…
– Gábor, én nem vagyok többé a szolgátok. Ha szeretnétek velem lenni, akkor emberként bánjatok velem.

Letettem a telefont és először éreztem magam szabadnak hosszú évek után. Ilona mellett újra megtanultam nevetni. Elmentünk piacra, sétáltunk a Duna-parton. Megtanultam nemet mondani.

Egy hét múlva Gábor és Dóra eljöttek hozzám Ilonához. Dóra szemében könnyek csillogtak.
– Sajnálom – mondta halkan –, nem vettem észre, mennyire kihasznállak.
Gábor átölelt.
– Anya, gyere haza… de mostantól másképp lesz.

Hazamentem – de már nem ugyanaz az Erzsi voltam. Megtanultam kiállni magamért. Már nem félek kimondani: elég volt!

Vajon hány magyar anya él még így csendben? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját családjukban? Talán ideje lenne végre beszélni erről…