„Nem vagyok már teher nektek?” – Mária története, aki a magányt választotta, hogy ne zavarja a családját

– Anya, beszélnünk kellene… – hallottam Zsuzsa lányom hangját a konyhaajtó mögül. A hangja fáradt volt, mintha már régóta gyűjtögetné magában a szavakat. Aztán ott volt az a másik hang is, Gáboré, a vejemé: – Nem lehet ezt így tovább csinálni. Talán anyának már máshol lenne a helye.

A szívem összeszorult. Ott álltam a folyosón, kezemben a félig megtöltött mosós kosárral, és hirtelen minden olyan idegen lett. A ház, ahol negyven évet éltem, ahol Zsuzsát felneveltem, ahol minden falon ott voltak az emlékeim. Most mégis úgy éreztem, mintha betolakodó lennék.

Nem szóltam semmit. Visszamentem a szobámba, leültem az ágy szélére, és csak bámultam ki az ablakon. Az udvaron még ott állt a régi diófa, amit még Istvánnal ültettünk az esküvőnk után. Azóta ő már nincs velünk – hat éve halt meg –, és most úgy tűnt, én is lassan eltűnök ebből a családból.

Este vacsoránál csend volt. Zsuzsa kerülte a tekintetemet, Gábor pedig csak a telefonját nyomkodta. A kisunokám, Bence, próbált vidám lenni, de éreztem rajta is a feszültséget. – Nagyi, holnap eljössz velem az iskolába? – kérdezte halkan. Zsuzsa rászólt: – Bence, ne zavard most nagymamát.

Éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, és újra meg újra hallottam azt a mondatot: „Talán anyának már máshol lenne a helye.” Vajon tényleg csak teher vagyok? Tényleg jobb lenne mindenkinek nélkülem?

Másnap reggel Zsuzsa bejött hozzám. Leült mellém az ágyra, és halkan beszélni kezdett:
– Anya, tudod, hogy szeretünk… de nagyon nehéz most minden. Gábor sokat dolgozik, én is fáradt vagyok. Neked is jobb lenne egy helyen, ahol gondoskodnak rólad…

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam. Belül viszont ordítottam: „Én nem akarok máshová menni! Ez az otthonom!” De nem mondtam ki. Nem akartam még nagyobb terhet rakni rájuk.

A következő hetekben minden megváltozott. Zsuzsa elkezdett idősek otthonait nézegetni az interneten. Egyik nap elvitt egy ilyen helyre Budafokon. Tiszta volt minden, kedvesek voltak az ápolók, de idegen volt az egész. Egy idős néni ült az ablaknál és bámulta az utcát – pont úgy, ahogy én szoktam otthon.

– Nézd anya, itt lesz társaságod – próbált biztatni Zsuzsa.
– És ti? – kérdeztem halkan.
– Hát… majd jövünk látogatni – felelte gyorsan, de nem nézett rám.

Aznap este sírtam. Először halkan, aztán egyre hangosabban. Úgy éreztem, mintha valaki kiszakítaná belőlem az egész múltamat.

A költözés napján Bence odajött hozzám:
– Nagyi, ugye nem haragszol?
– Nem haragszom, kicsim – mondtam neki mosolyogva, de belül majd meghasadtam.

Az otthonban minden más volt. Az első napokban csak ültem az ágyamon és hallgattam a folyosóról beszűrődő zajokat: valaki nevetett, valaki sírt. Az ápolónő kedvesen szólt hozzám:
– Mária néni, jöjjön ki a társalgóba! Van friss sütemény!
De én nem akartam süteményt. Én csak haza akartam menni.

Az idő telt. Lassan megszoktam az új rendet: reggel közös torna, délben ebédlői beszélgetések. Voltak itt is jó emberek: Ilonka néni mindig viccelődött, Laci bácsi sakkozni tanított. De esténként mégis mindig magányosnak éreztem magam.

Zsuzsa ritkán jött. Mindig sietett: „Bocsánat anya, most csak tíz percem van!” Bence is egyre kevesebbet látogatott – sok volt a tanulnivaló.

Egyik este Ilonka néni odasúgta:
– Tudja Mária, mindannyian így kerültünk ide. A gyerekeink azt mondták: így lesz mindenkinek könnyebb…

De tényleg könnyebb lett? Nekik talán igen. Nekem nem.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg csak teher vagyok? Vagy csak túl nagy áldozatot várunk egymástól ebben az országban? Miért lett ilyen nehéz együtt élni? Vajon hányan érzik még ezt rajtam kívül?

„Vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak elhitetjük magunkkal?”