„Nem vagyok kész elengedni az otthonomat” – Egy apa harca a múltjáért

– Apa, ezt nem lehet így tovább csinálni! – Dóra hangja remegett, de a szeme keményen villant rám. Az asztalnál ültem, kezem a kávéscsészén, mintha attól vártam volna erőt. – Egyszerűen nincs hely… A gyerekeknek is kell saját szoba, neked is kényelmesebb lenne egy otthonban.

A szavak úgy csapódtak belém, mint a novemberi szél a nyitott ablakon át. A ház, ahol ültem, minden sarkában Marika nevetése visszhangzott. Itt tanult meg járni Dóra, itt ünnepeltük az első karácsonyunkat. És most azt mondja, hogy menjek el innen? Hogy adjam fel mindazt, ami vagyok?

– Dóra, ez az én otthonom – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni. – Itt éltem le az életemet. Itt volt boldog anyád is…

– Tudom, apa – vágott közbe türelmetlenül –, de most már minden más. Anyu meghalt, mi pedig nem férünk el. A gyerekek nőnek, neked pedig szükséged van segítségre. Nem akarom, hogy egyedül legyél napközben.

A hangjában ott bujkált a félelem és a szeretet is, de én csak a rideg valóságot hallottam ki belőle: útban vagyok. Egy feleslegessé vált bútordarab.

Aznap este sokáig ültem a verandán. Néztem a kertet, ahol Marika rózsái még mindig virágoztak. Hallgattam a szomszéd kutyájának ugatását, ahogy minden este tette. A múltam minden emléke itt volt körülöttem – és most azt várták tőlem, hogy mindezt elengedjem.

Másnap reggel Dóra már kész tények elé állított.

– Beszéltem az Arany Alkony Idősek Otthonával – mondta halkan. – Van helyük. Szép hely, kerttel, programokkal…

– Nem akarok menni! – csattantam fel hirtelen. A hangom idegenül csengett a szobában. – Nem érted? Itt akarok maradni! Ez az otthonom!

A két unokám, Bence és Zsófi csendben figyelték a jelenetet az ajtóból. Bence odasúgott valamit Zsófinak, aki lesütötte a szemét. Vajon ők is azt gondolják, hogy csak útban vagyok?

Dóra leült mellém.

– Apa… félek érted. Mióta anyu meghalt, egyre többet felejtesz el dolgokat. Tegnap is majdnem ott felejtetted a gázt…

Elpirultam. Igaza volt. Néha tényleg elkalandozik az elmém. De hát ez nem ok arra, hogy kitegyenek innen!

– Nem akarom elveszíteni az emlékeimet – suttogtam. – Ha elmegyek innen, mintha Marikát is elhagynám…

Dóra szeme megtelt könnyel.

– Nem akarom, hogy így érezd magad… De nekünk is élni kell valahogy. Nem tudunk mindent megoldani.

Aznap este Bence bejött hozzám.

– Papa… tényleg elmész? – kérdezte halkan.

– Nem tudom, kisfiam – sóhajtottam. – Néha úgy érzem, mintha mindenki azt akarná.

– Én nem akarom – motyogta Bence, és átölelt.

A következő napokban Dóra egyre többször hozta szóba az otthont. Egyik este veszekedésbe torkollott a beszélgetésünk.

– Mindig csak magadra gondolsz! – kiabált rám Dóra. – Mi lesz velünk? Nekünk is jogunk van boldogan élni!

– És nekem? Nekem nincs jogom hozzá? – csattantam vissza könnyes szemmel.

A szomszéd néni, Ilonka néha átjött hozzám beszélgetni.

– Tudod, Sanyi – mondta egyszer –, én sem akartam elmenni otthonról, amikor meghalt a férjem. De végül muszáj volt… Azóta minden nap sírok.

Ez a mondat visszhangzott bennem napokig.

Egyik este Zsófi beült mellém a verandára.

– Papa… ha elmész, ki fogja megmutatni nekem a rózsákat? Ki mesél majd anyuról?

A szívem összeszorult.

Végül eljött a nap, amikor Dóra bepakolta a bőröndömet.

– Kérlek… csak nézd meg! Ha nem tetszik, hazajöhetsz – könyörgött.

Az Arany Alkonyban mindenki kedves volt. De idegenek voltak. A szobám steril és üres volt; hiába hoztam magammal Marika kendőjét és egy családi fotót.

Az első éjszakán alig aludtam. Másnap reggel egy idős bácsi odajött hozzám.

– Te is csak azért vagy itt, mert útban voltál otthon? – kérdezte keserűen.

Bólintottam.

– Mind így vagyunk ezzel – sóhajtott.

Hetek teltek el. Dóra ritkán jött látogatni; mindig sietett. Bence és Zsófi egyszer-egyszer felhívtak videón, de láttam rajtuk: már más lett minden.

Egy délután Ilonka néni is beköltözött az otthonba. Együtt sírtunk az udvaron ülve.

Most itt ülök az ablak előtt, nézem az őszi esőt. Vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak könnyebb volt engem félretenni? Mit jelent ma Magyarországon öregnek lenni? Vajon tényleg csak teher vagyunk már?