Nem vagyok ingyen bébiszitter, csak mert GYES-en vagyok!

– Te, Zsófi, úgyis otthon vagy, nem? – kérdezte anyósom, Ilona néni, miközben a húslevest szedte. A kanál megállt a kezében, a tekintete rám szegeződött. – Akkor ráérsz majd jövő héten is vigyázni a Zsuzsikára.

A szívem hevesen vert. A férjem, Gábor, csak bólintott, mintha ez magától értetődő lenne. Az asztal körül mindenki rám nézett: az apósom, a sógornőm, még a két kisfiam is abbahagyta a kanalazást.

– Én… – kezdtem halkan, de Ilona néni már folytatta is:

– Hát ki másra bízzuk? Te úgyis otthon vagy egész nap. Nálad jó helyen lesz.

A levegő megfagyott. Azt éreztem, mintha egy láthatatlan súly nehezedne rám. Az elmúlt hónapokban már így is kimerültem: két kisgyerek mellett alig volt időm magamra. Most még egy gyerek? Nem bírom el.

– Nem tudom vállalni – mondtam végül. – Nekem is elég dolgom van a saját gyerekeimmel.

Gábor arca elkomorult. – Zsófi, ne csináld már! Csak pár óráról van szó. Anyáméknak is segíthetnél.

– Segítek eleget! – csattantam fel. – De nem vagyok ingyen bébiszitter csak azért, mert GYES-en vagyok!

Ilona néni sértetten letette a kanalat. – Régen bezzeg nem volt ilyen önző a család. Mi mindent megtettünk egymásért.

A sógornőm, Erika is beszállt: – Nekem is dolgoznom kell, Zsuzsikát nem vihetem magammal. Csak te tudnád megoldani.

Éreztem, ahogy mindenki összefog ellenem. Mintha én lennék a rossz, aki nem segít. Pedig csak azt akartam, hogy végre valaki megértse: én sem vagyok gép. Az én napjaim sem pihenésből állnak.

Az ebéd után Gábor szó nélkül pakolta el az asztalt. A gyerekek játszottak a nappaliban, én pedig a konyhában álltam Ilona néni mellett.

– Tudod, Zsófi – kezdte halkan –, én csak azt szeretném, ha összetartanánk. A család az első.

– Értem – válaszoltam fáradtan –, de nekem is vannak határaim. Nem akarok még több felelősséget.

Ilona néni sóhajtott. – Régen más volt. Mi mindent kibírtunk.

– Lehet – mondtam –, de én nem akarok tönkremenni ebben.

Aznap este Gábor hidegen bújt ágyba mellém. Nem szólt hozzám. Másnap reggel is csak annyit mondott:

– Remélem, meggondolod magad.

A napok teltek, de a feszültség nem múlt el. A családi csoportban Erika passzív-agresszív üzeneteket írt: „Kár, hogy manapság már senki sem segít önzetlenül.”

Anyámnak panaszkodtam telefonon:

– Úgy érzem, mindenki engem hibáztat.

– Ne hagyd magad! – mondta határozottan. – Jogod van nemet mondani.

De amikor Gábor este hazaért, újra előjött a téma.

– Miért nem tudsz egyszerűen segíteni? – kérdezte ingerülten.

– Mert nem bírom! – tört ki belőlem. – Egész nap két gyerekkel vagyok itthon, nincs egy percem sem magamra! Nem akarok még egy gyereket felügyelni!

– Mindig csak magadra gondolsz – vágta rá.

Sírtam. Úgy éreztem, senki sem ért meg. Mindenki csak azt várja tőlem, hogy adjak, adjak és adjak… De ki ad nekem?

A következő héten Erika mégis elhozta Zsuzsikát hozzánk. Kopogás nélkül állított be reggel nyolckor.

– Csak pár órára! – mondta gyorsan, és már rohant is tovább.

Ott álltam három gyerekkel, miközben a sajátjaim sírtak, Zsuzsika pedig hisztizett az anyja után. Próbáltam mindenkire figyelni, de délre már teljesen kimerültem.

Amikor Erika visszajött, látta rajtam a fáradtságot.

– Nem nagy ügy – legyintett –, te úgyis ehhez vagy szokva.

De én nem ehhez vagyok szokva! Aznap este Gábornak mindent elmondtam.

– Ez így nem mehet tovább! – jelentettem ki remegő hangon. – Vagy támogatod a döntésemet, vagy…

Nem fejeztem be a mondatot. Gábor csak nézett rám hosszan.

– Nem tudom, mi lett veled – mondta végül –, de már nem az vagy, akit feleségül vettem.

Ez fájt. Nagyon fájt. De tudtam: most először kiálltam magamért.

Azóta sem beszélünk sokat a családdal. Anyósom sértődött, Erika haragszik, Gábor pedig távolságtartóbb lett. De legalább tudom: nemet mondani néha fontosabb annál, mint hogy mindenkinek megfeleljek.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam kiállni magamért? Ti mit tennétek a helyemben?