Nem vagyok csak egy háztartási alkalmazott – Egy feleség vallomása
– Már megint hideg a leves, Zsuzsa! – csattant fel Gábor, miközben lehuppant az asztalhoz, és bosszúsan letette a telefonját. A gyerekek csendben ültek, szemükben félelem csillant. Én csak álltam ott, kezemben a merőkanállal, és éreztem, ahogy valami összeszorul bennem. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor éreztem magam láthatatlannak ebben a házban?
– Sajnálom, de most jöttem haza az oviból Annával, aztán még boltba is kellett mennem – próbáltam magyarázkodni, de Gábor csak legyintett.
– Mindig van valami kifogás. Más asszonyok bezzeg képesek rendben tartani mindent. Nem nagy kérés, hogy legalább a vacsora legyen meleg – mondta fáradtan.
A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Aznap este, amikor mindenki elaludt, csendben sírtam a fürdőszobában. A tükörbe néztem: ki ez a nő? Hol van az a Zsuzsa, aki egykor arról álmodott, hogy tanár lesz, aki verseket írt és színházba járt? Most csak egy fáradt anya vagyok, aki egész nap mosogat, főz és takarít.
Másnap reggel, amikor Gábor már elment dolgozni, leültem a konyhaasztalhoz egy csésze kávéval. Anna rajzolt mellettem. Hirtelen elővettem egy régi füzetet – abban voltak az ifjúkori verseim. Olvasni kezdtem őket, és valami megmozdult bennem.
Délután, amikor Gábor hazaért, megpróbáltam beszélni vele.
– Gábor, szeretnék valamit mondani – kezdtem óvatosan.
– Most ne, Zsuzsa, fáradt vagyok – vágott közbe türelmetlenül.
– De ez fontos lenne…
– Majd később! – mondta, és már ment is be a nappaliba.
Ott álltam némán. Úgy éreztem, mintha egy fal választana el minket egymástól. Este aztán mégis összeszedtem minden bátorságomat.
– Gábor, kérlek! Szeretném folytatni a tanulmányaimat. Jelentkeznék egy esti tanfolyamra magyarból. Nem akarok csak háztartásbeli lenni. Több vagyok ennél!
Gábor arca megkeményedett.
– És ki fogja addig ellátni a gyerekeket? Ki főz majd? Nekem szükségem van rád itthon! – vágta rá.
– De nekem is szükségem van arra, hogy önmagam lehessek! – tört ki belőlem.
A következő napokban fagyos volt köztünk a légkör. Anyósom is beszállt:
– Zsuzsikám, gondolj csak bele! Egy anya helye otthon van. Gábor sokat dolgozik értetek. Nem szabad elhanyagolni a családot.
A barátnőm, Erika viszont bátorított:
– Ne hagyd magad! Ha most nem lépsz, sosem fogod visszakapni önmagad. Segítek neked vigyázni Annára esténként.
A szívem egyszerre volt tele félelemmel és reménnyel. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretném megmutatni: nem vagyok láthatatlan?
Egy este Gábor később jött haza. Fáradtnak tűnt. Leültem mellé.
– Szeretlek titeket. De ha nem lehetek önmagam, lassan elveszítem azt is, amiért szerettél – mondtam halkan.
Sokáig hallgatott. Végül megszólalt:
– Nem akarom, hogy boldogtalan légy… Csak félek attól, hogy minden megváltozik.
– Már most is minden változik – feleltem könnyes szemmel.
Végül megegyeztünk: beiratkozhatok az esti tanfolyamra. Erika segített Annával esténként. Nem volt könnyű: sokszor fáradtan estem haza, néha Gábor is morcos volt. De ahogy teltek a hetek, újra éreztem: élek! A tanfolyamon barátokat szereztem, újra írtam verseket. Anna büszkén mutatta az óvónéninek: „Anyukám tanul!”
Egy este Gábor odajött hozzám.
– Látom rajtad… boldogabb vagy. Talán tényleg jobb így mindenkinek.
Megöleltük egymást. Tudtam: hosszú út áll még előttünk. De végre nem csak háziasszony voltam – hanem Zsuzsa is.
Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon elég jó anya vagyok-e így is? De azt is tudom: ha nem törődöm magammal, senkinek sem tudok igazán adni.
Ti mit gondoltok? Lehet egyszerre jó anya és önmagunk is maradni? Vagy tényleg választani kell?