„Nem vagyok a szolgátok!” – Egy magyar feleség harca a saját hangjáért

– Nem vagyok a szolgátok! – kiáltottam, miközben remegett a hangom, és a kezem ökölbe szorult. Ott álltam a konyha közepén, körülöttem a férjem, Gábor, az anyóspajtásom, Ilona néni, és az apósom, László bácsi. A vasárnapi ebéd után voltunk, de a családi asztalnál már rég nem az étel volt a fő téma, hanem én.

– Ne beszélj így velünk, Anna! – szólt rám Ilona néni, mintha csak egy szemtelen gyerek lennék. – Az asszony dolga segíteni. Mi is így csináltuk mindig.

Gábor csak némán ült, lesütötte a szemét. Nem állt mellém. Ez fájt a legjobban. Az elmúlt években egyre inkább azt éreztem, hogy elveszítem magam ebben a családban. Amikor hozzámentem Gáborhoz, azt hittem, hogy egyenrangú társak leszünk. Ehelyett minden hétvégén ott találtam magam az ő szüleinél, ahol nekem kellett főzni, mosogatni, takarítani – mintha ez lenne az ára annak, hogy befogadnak.

Az első időkben próbáltam megfelelni. Anyám mindig azt mondta: „Anna, egy jó feleség összetartja a családot.” De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem családtag vagyok, hanem valami cselédféle. A saját lakásunkban is Gábor elvárta, hogy mindent én csináljak – ő dolgozott sokat, mondta. De én is dolgoztam! Tanárként naponta harminc gyerekkel foglalkoztam, aztán otthon még egy második műszak várt rám.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem az ágy szélére és sírtam. Azt kérdeztem magamtól: hol vesztettem el önmagam? Mikor lettem láthatatlan? Gábor sosem kérdezte meg, hogy vagyok. Az anyósom csak akkor szólt hozzám kedvesen, ha valamit el kellett intézni. Az apósom pedig úgy nézett rám, mintha sosem lennék elég jó az ő fiának.

Aztán jött az a bizonyos vasárnap. Már reggel éreztem a feszültséget. Ilona néni megint kritizálta, hogyan szeletelem a húst. László bácsi megjegyezte: „Régen bezzeg nem volt ennyi hiszti.” Gábor pedig csak bámulta a telefonját. Ebéd után Ilona néni odafordult hozzám:

– Anna, mosogass el gyorsan! Aztán hozz be még süteményt.

Valami bennem eltört. Felálltam és kimondtam azt a mondatot, amit már hónapok óta magamban tartogattam:

– Nem vagyok a szolgátok!

Csend lett. Mindenki rám nézett. Éreztem, ahogy ég az arcom. Gábor végre megszólalt:

– Anna, ne csinálj jelenetet…

– Jelenetet? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Az jelenet, ha valaki kiáll magáért?

Ilona néni felháborodva felállt:

– Ha nem tetszik itt neked, akkor nem kell jönni!

– Talán nem is fogok – mondtam halkan.

Aznap este Gáborral veszekedtünk. Ő azt mondta: „Anyámék csak jót akarnak.” Én pedig azt válaszoltam: „Azt akarják, hogy láthatatlan legyek.” Nem értette meg. Azt mondta: „Ez Magyarországon így szokás.”

De én nem akartam többé így élni. Egy hétig nem mentem át hozzájuk. Gábor duzzogott, Ilona néni telefonon panaszkodott anyámnak is: „A lányod nem tiszteli a hagyományokat!” Anyám sírva hívott fel: „Anna, ne csinálj bajt!”

De én már nem tudtam visszalépni. Elkezdtem beszélgetni kolléganőimmel az iskolában. Kiderült: nem vagyok egyedül. Sokan érzik úgy, hogy elvesznek a családi elvárások között. Egyikük azt mondta: „Anna, ha most nem állsz ki magadért, sosem fogsz tudni.”

Egy hónap múlva Gábor ultimátumot adott: „Vagy visszatérünk a régi rendhez, vagy gondolkodjunk el a házasságunkon.”

Aznap este összepakoltam pár ruhát és hazamentem anyámhoz. Sírtunk mindketten. Ő azt mondta: „Bocsáss meg, hogy mindig csak alkalmazkodni tanítottalak.”

Most itt ülök egyedül egy albérletben Budán. Néha még mindig hallom Ilona néni hangját a fejemben: „Az asszony dolga segíteni.” De már tudom: az én dolgom az is, hogy boldog legyek.

Vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak? Ti mit tennétek a helyemben?