„Nem vagy már gyerek, Zsófi!” – Egy mostohaapa árnyékában

– Zsófi, nem gondolod, hogy ideje lenne végre a saját lábadra állni? – László hangja élesen hasít bele a vasárnap esti csendbe. Anyám a konyhában mosogat, mintha nem hallaná, de tudom, hogy minden szót figyel. A tányér a kezemben remeg, ahogy visszanézek Lászlóra.

– Húszéves vagy már. Nem várhatod el, hogy mindig anyád tartson el! – folytatja, és érzem, ahogy a düh lassan elönti a mellkasomat.

– Nem kérek sokat – szólalok meg végül halkan. – Csak egy kis türelmet. Most diplomáztam le, próbálok munkát találni…

– Próbálsz? – vág közbe gúnyosan. – Az nem elég! Ebben a világban nem lehet csak próbálkozni. Dolgozni kell! Nézd meg a barátaidat! Mindenki dolgozik már, csak te vagy még mindig itt.

Anyám ekkor leteszi a szivacsot, és odafordul hozzánk. – Elég legyen, Laci! Zsófi igyekszik, tudod jól.

De László csak legyint. – Mindig csak mentegeted. Ezért tart itt! Ha én így viselkedtem volna annak idején…

A szavak úgy csapódnak belém, mint egy pofon. Gyerekkorom óta próbálok megfelelni mindenkinek: apámnak, aki elhagyott minket, anyámnak, aki két műszakban dolgozott értem, és most Lászlónak, aki sosem fogadott el igazán.

Aznap este nem vacsorázom velük. Becsukom magam mögött az ajtót, és a sötét szobában ülve hallgatom a ház neszeit. A telefonomon nézem az álláshirdetéseket: „Pályakezdő marketinges”, „Eladó egy plázában”, „Ügyfélszolgálati munkatárs”. Mindegyikhez tapasztalat kellene. Honnan lenne?

Másnap reggel anyám csendben ül mellettem a konyhaasztalnál.

– Ne haragudj Lászlóra – mondja halkan. – Csak aggódik érted.

– Nem aggódik – felelem keserűen. – Csak azt akarja, hogy eltűnjek innen.

Anyám sóhajt. – Tudod, mennyire szeretlek. De igaza van abban, hogy nem maradhatsz örökké itthon.

– És ha nem találok munkát? – kérdezem kétségbeesetten.

– Találsz – mondja határozottan. – Okos vagy és kitartó.

De én nem érzem magam annak. Az önbizalmam minden nap egyre kisebb lesz.

Az állásinterjúk sorra kudarcba fulladnak. Egyik helyen azt mondják: „Túl fiatal vagy.” Máshol: „Túl tapasztalatlan.” Egy harmadik helyen már azt sem tudom, mit mondjak magamról.

Egy este László ismét rám támad:

– Meddig akarsz még itt élősködni? Tudod mennyibe kerül fenntartani ezt a házat?

– Nem vagyok élősködő! – kiáltom vissza könnyekkel a szememben.

– Akkor bizonyítsd be!

Aznap éjjel nem alszom. A plafont bámulom, és azon gondolkodom: tényleg én vagyok a hibás? Tényleg túl sokat várok el? Másnap reggel összepakolok néhány ruhát és elindulok az albérletet keresni. Egy régi barátnőm, Réka felajánlja, hogy lakhatok nála egy ideig.

Az első napok nehezek. Réka dolgozik egész nap, én pedig próbálom hasznossá tenni magam: főzök, takarítok, közben folyamatosan keresem az állásokat. Egyik este Réka leül mellém:

– Ne hagyd, hogy László szavai elbizonytalanítsanak. Te többre vagy képes annál, mint amit ő gondol rólad.

Elmosolyodom, de belül még mindig fáj minden szó.

Végül sikerül elhelyezkednem egy könyvesboltban. Nem álmaim munkája, de legalább önálló vagyok. Az első fizetésemből veszek egy csokor virágot anyámnak és egy könyvet magamnak: „Hogyan szeresd önmagad?”

Egy hónap múlva hazalátogatok. László nem mond semmit, csak bólint egyet. Anyám megölel.

– Büszke vagyok rád – suttogja.

Azt hiszem, most először érzem igazán: talán tényleg képes vagyok rá. De vajon miért olyan nehéz ezt elhinni magamról? És vajon hányan éreznek még így Magyarországon?