„Nem vagy anya, ha nem vagy otthon!” – Egy magyar nő harca a család és az önmegvalósítás között
„Eszter, hol vagy már megint?!” – hallottam a férjem, Gábor hangját, ahogy becsapta a bejárati ajtót. A konyhapultnál álltam, kezemben egy félig elkészült pogácsával, de a gondolataim messze jártak. Aznap reggel is úgy ébredtem, mint minden másik napon: a gyomromban görcs, a fejemben ezer gondolat. Vajon tényleg csak ennyi lenne az élet? Főzni, mosni, gyereket nevelni? Hol vagyok én ebben az egészben?
– Itt vagyok, Gábor – válaszoltam halkan, de már tudtam, hogy ebből megint vita lesz.
– Nem hiszem el, hogy nem tudsz egyszerre több dologra figyelni! A gyerekek éhesek, a lakásban rendetlenség van, és te megint csak álmodozol! – csattant fel.
A szavak úgy csaptak le rám, mint egy ostor. A két kisfiam, Marci és Bence az asztalnál ültek, csendben figyelték a jelenetet. Láttam a szemükben a félelmet és a bizonytalanságot. Meg akartam védeni őket ettől az egésztől, de magamat is.
Aznap este, amikor mindenki elaludt, leültem a nappali sarkába egy bögre teával. Elővettem a régi naplómat. „Mi lett belőlem?” – írtam le remegő kézzel. Emlékeztem még arra az Eszterre, aki egykor arról álmodott, hogy tanár lesz, verseket ír, utazik. De mostanra csak egy árnyéka voltam önmagamnak.
A következő hetekben egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy titokban álláshirdetéseket böngészek az interneten. Egyik este Gábor meglátta a képernyőn a tanári álláslehetőséget.
– Mi ez? – kérdezte gyanakodva.
– Csak nézelődtem… – válaszoltam bizonytalanul.
– Eszter, te nem dolgozhatsz! Ki fogja ellátni a gyerekeket? Ki fog főzni? Ez nem így működik! Egy anya otthon van! – mondta keményen.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ha most meghátrálok, soha többé nem lesz bátorságom kiállni magamért. Aznap éjjel alig aludtam valamit. Másnap reggel azonban összeszedtem minden erőmet.
– Gábor, beszélnünk kell – mondtam határozottan. – Nem akarok csak anya és feleség lenni. Szükségem van arra, hogy dolgozzak, hogy újra önmagam lehessek.
Gábor arca eltorzult a dühtől.
– Ez önzőség! A családod nem elég neked? – kiabálta.
– Nem erről van szó! Szeretem a családomat, de szeretném magamat is szeretni! – tört ki belőlem a sírás.
A következő napokban fagyos csend telepedett ránk. Az anyósom is beszállt a vitába: „Régen bezzeg nem volt ilyen! Egy rendes magyar asszony tudja a helyét!”
A barátnőm, Judit próbált lelket önteni belém:
– Eszter, ne hagyd magad! Ha boldogtalan vagy, abból csak rosszabb lesz mindenki számára. Gondolj magadra is!
Egyik este Marci odabújt hozzám:
– Anya, miért sírsz mindig?
– Csak fáradt vagyok, kicsim – hazudtam neki.
De valójában attól féltem, hogy elveszítem önmagam. Egyre többször gondoltam arra: vajon hány nő él így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy láthatatlanok?
Végül elhatároztam: jelentkezem az állásra. Az interjú napján remegő kézzel öltöztem fel. Gábor nem szólt hozzám reggel. A gyerekek csendben figyelték minden mozdulatomat.
Az iskolában kedvesen fogadtak. Amikor hazaértem, Gábor már várt rám.
– Felvettek – mondtam halkan.
– Akkor döntened kell: vagy a családod, vagy a karriered! – mondta ridegen.
A világom összeomlott egy pillanatra. De aztán eszembe jutott minden könnycseppem, minden elfojtott álmom.
– Nem választok! Mindkettőt akarom! És ha te ezt nem tudod elfogadni… akkor majd egyedül csinálom végig! – mondtam ki végre azt, amit évek óta magamban tartottam.
Aznap este először aludtam nyugodtan hosszú idő után. Tudtam, hogy nehéz út vár rám: Gábor hetekig nem szólt hozzám rendesen, az anyósom megsértődött rám, még néhány barátom is elfordult tőlem. De ahogy teltek a napok az iskolában, újra éreztem: élek. A gyerekek is megszokták az új rendet; Marci egyszer azt mondta: „Anya, olyan jó látni mosolyogni téged.”
Most itt ülök a régi naplóm felett és azt kérdezem magamtól: Vajon tényleg bűn vágyni valamire önmagunkért? Lehet egyszerre jó anya és önazonos nőnek lenni Magyarországon? Ti mit gondoltok erről?