Nem tudtam megtapasztalni a szeretetet: Egy magyar család árnyékában

– Miért nem tudsz olyan lenni, mint Dóra? – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, a matekfüzetem fölé görnyedve. A szívem összeszorult. Már megint. Mindig ugyanaz a mondat, ugyanaz a csalódott pillantás. Dóra, a húgom, ott ült mellettem, és csendben mosolygott magában. Tudta, hogy ő a kedvenc. Mindig is tudta.

Gyerekkoromban minden nap egy harc volt. Apám csak akkor szólt hozzám, ha valamit elrontottam. „Nem lehet mindenki ügyes, mint Dóra” – mondta egyszer, amikor összetörtem a nagymama porceláncsészéjét. Akkor határoztam el, hogy bebizonyítom nekik: én is érek valamit. De minél jobban igyekeztem, annál inkább úgy tűnt, hogy csak távolabb kerülök tőlük.

Az iskolában sem volt könnyebb. A tanárok is inkább Dórát dicsérték, hiszen ő mindig kitűnő volt, szavalóversenyeket nyert, és mindenki szerette. Én csendes voltam, visszahúzódó. Az osztálytársaim is inkább hozzá húzódtak. Egyedül éreztem magam a saját családomban és az iskolában is.

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem az ablak elé és néztem a sötét utcát. Azt kérdeztem magamtól: „Miért nem vagyok elég jó? Miért nem tudnak szeretni?” A könnyek hangtalanul folytak végig az arcomon. Akkoriban azt hittem, ha majd felnövök, minden jobb lesz.

De nem lett jobb. Az érettségi után Budapestre költöztem egy kis albérletbe. Anyám csak annyit mondott: „Remélem, legalább ott boldogulsz valahogy.” Apám nem is búcsúzott el. Dóra akkoriban már az orvosi egyetemre készült – természetesen mindenki büszke volt rá.

Az első hónapok nehezek voltak. Egyedül voltam egy idegen városban, ahol senki sem ismert. Próbáltam barátokat szerezni, de mindig úgy éreztem, hogy kívülálló vagyok. Egyik este felhívtam anyámat.

– Szia anya… csak beszélgetni szeretnék – mondtam halkan.
– Most nem érek rá, Dórával tanulunk – válaszolta gyorsan, majd letette.

Akkor valami végleg eltört bennem.

Az évek teltek. Dolgozni kezdtem egy könyvelőirodában. Minden nap ugyanaz: reggel villamos, munka, este haza a kis lakásba. Néha elmentem sétálni a Margitszigetre, csak hogy ne érezzem annyira az ürességet. Próbáltam kapcsolatokat kialakítani – volt egy fiú, Gergő –, de sosem tudtam igazán megnyílni. Mindig attól féltem, hogy ő is csak csalódni fog bennem.

Egy karácsonykor hazamentem vidékre. A házban minden ugyanúgy állt, mint régen: a falon Dóra oklevelei, fényképei mosolyogtak rám. Anyám süteményt sütött – Dóra kedvencét –, apám pedig büszkén mesélte a szomszédnak, hogy Dóra már rezidens az egyik budapesti kórházban.

– És te? – kérdezte tőlem a szomszéd néni.
– Én… könyvelő vagyok – feleltem halkan.
– Az is szép – mondta udvariasan, de láttam rajta, hogy nem érdekli igazán.

Az ünnepek alatt végig azt éreztem: felesleges vagyok itt. Egy este anyámmal kettesben maradtunk a konyhában.

– Anya… mondd meg őszintén: büszke vagy rám valaha is? – kérdeztem remegő hangon.
Anyám sóhajtott.
– Tudod jól, hogy mindig csak jót akartunk neked… De te sosem voltál olyan erős és céltudatos, mint Dóra.

A könnyeimet visszatartva mentem fel a régi szobámba. Ott ültem az ágyon és elővettem egy régi naplómat. Lapozgattam benne: tele volt gyermeki vágyakkal szeretetre és elfogadásra. Rájöttem: egész életemben csak azt akartam hallani tőlük, hogy szeretnek.

Azóta eltelt néhány év. Ritkán beszélek a családommal. Dóra néha ír egy-egy üzenetet – általában arról, mennyire elfoglalt –, anyám pedig néha felhív névnapomon. Apám már beteges lett; néha eszembe jut, vajon bánja-e valaha is azt, ahogy bánt velem.

Most itt ülök a kis lakásomban Budapesten és azon gondolkodom: lehet-e megtanulni szeretni önmagunkat akkor is, ha sosem szerettek igazán? Vajon képes vagyok-e egyszer valakinek megadni azt a szeretetet, amit én sosem kaptam meg?

Ti mit gondoltok? Meg lehet tanulni szeretni ott is, ahol sosem volt szeretet? Vagy örökre hiány marad bennünk?