Nem tudtam elmondani az anyjának az igazat helyette: Élet egy mama kedvence mellett

– Eszter, mikor lesz már unokám? – Marika néni hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a vasárnapi húslevest kavargatta. Gábor, a férjem, csak némán bámulta a tányérját, mintha a petrezselyemszálakban keresné a választ. Én pedig ott ültem, összeszorított gyomorral, és próbáltam nem sírni.

Ez volt a harmadik évünk házasként, és a harmadik év, hogy minden családi ebéd ilyen kérdésekkel telt. Az első évben még reménykedtem, hogy majd magától jön a baba. A második évben már orvoshoz jártunk, hormonvizsgálatok, inszemináció, mindent kipróbáltunk. A harmadik évben már csak a csend maradt, meg a szégyen, amit Marika néni minden alkalommal rám rakott, mint egy nehéz, vizes kabátot.

– Majd ha eljön az ideje, anya – mondta Gábor halkan, de a hangjában nem volt semmi határozottság. Marika néni csak legyintett.

– Az idő? Az idő elmegy, fiam! Eszter, te is tudod, hogy nem leszel fiatalabb. A szomszéd Julcsi már a második gyerekét várja, pedig fiatalabb nálad! – nézett rám szúrósan.

Azt akartam mondani, hogy nem rajtam múlik. Hogy minden hónapban reménykedem, aztán csalódok. Hogy minden orvosi vizsgálat után egyre kisebbnek érzem magam. Hogy Gábor spermiumszáma is alacsony, de ezt sosem mondta el az anyjának. Mert ő nem akarta, hogy az anyja csalódjon benne. Helyette én lettem a bűnbak.

Aznap este, amikor hazaértünk, Gábor leült mellém a kanapéra.

– Ne haragudj anyámra, csak szeretne unokát – mondta halkan.

– És te? Te mikor fogod végre elmondani neki az igazat? Hogy nem csak rajtam múlik? – kérdeztem, és éreztem, ahogy a hangom remeg.

– Nem akarom megbántani – felelte. – Ő már idős, nem bírná ki.

– És én? Én kibírom? – suttogtam.

Az évek teltek. Minden hónapban újabb próbálkozás, újabb kudarc. Közben Marika néni egyre többször hozta fel a témát. Egy alkalommal, amikor Gábor dolgozott, átjött hozzánk, és leült mellém a konyhában.

– Eszter, mondd meg őszintén, mi a baj? Nem akarsz gyereket? Vagy valami gond van veled? – kérdezte, és a hangjában egyszerre volt aggodalom és vád.

Ott ültem, és úgy éreztem, mintha egy szakadék szélén állnék. Elmondhatnám neki az igazat. Elmondhatnám, hogy Gábor is hordozza a terhet. De nem tettem. Mert szerettem Gábort, és nem akartam elárulni. De közben magamat árultam el minden egyes hallgatással.

Aznap este Gábor későn jött haza. Amikor elmondtam neki, mi történt, csak a fejét fogta.

– Kérlek, Eszter, ne mondj neki semmit. Majd megoldjuk valahogy.

– De hogyan? – kérdeztem kétségbeesetten. – Meddig kell még ezt csinálnom? Meddig kell még mindent magamra vennem?

Gábor nem válaszolt. Csak bámult maga elé.

Aztán jött a fordulópont. Egyik este, amikor már mindketten fáradtak voltunk a próbálkozásoktól, Gábor bejelentette, hogy az anyja szeretne hozzánk költözni, mert egyedül érzi magát.

– Nem bírom tovább – mondtam ki végül. – Nem tudok így élni. Nem tudok úgy élni, hogy mindig csak én vagyok a hibás, hogy mindig csak én viselem a terhet. Ha nem állsz ki mellettem, akkor nem tudom, hogyan tovább.

Gábor először dühös lett.

– Mindig csak magadra gondolsz! Anyám beteg, szüksége van ránk!

– És rám? Rám nincs szükséged? – kérdeztem könnyes szemmel.

Aznap este külön szobában aludtunk. Másnap reggel Gábor elment dolgozni, én pedig egész nap csak ültem a konyhában, és bámultam a falat. Arra gondoltam, hogy vajon hol veszítettem el önmagam. Vajon mikor lettem csak egy eszköz mások boldogságához?

Végül elhatároztam, hogy beszélek Marika nénivel. Nem akartam elárulni Gábort, de azt sem bírtam tovább, hogy minden teher rajtam van. Amikor átjött hozzánk, leültem vele szemben.

– Marika néni, szeretném, ha tudná, hogy mindent megteszünk Gáborral. De vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni. Kérem, ne nehezteljen rám. Ez nem ilyen egyszerű.

Marika néni először csak nézett rám, aztán halkan megszólalt:

– Tudod, Eszter, én is átéltem ilyet. Nekem is volt egy vetélésem régen. De akkoriban erről nem beszéltünk. Csak mentünk tovább.

Akkor értettem meg, hogy ő sem gonosz. Csak fél. Fél attól, hogy elveszíti a családját, fél az egyedülléttől. De ez nem jogosítja fel arra, hogy rám rakja a terheit.

Aznap este Gábor hazajött, és látta rajtam, hogy valami megváltozott.

– Mi történt? – kérdezte.

– Meghúztam a határaimat – mondtam. – És most rajtad a sor. Ha nem tudsz kiállni mellettem, akkor nem tudom, hogyan tovább.

Gábor sokáig hallgatott. Aztán odajött hozzám, és átölelt.

– Sajnálom, Eszter. Megpróbálok változtatni.

Nem tudom, mi lesz velünk. Nem tudom, lesz-e valaha gyerekünk. De azt tudom, hogy többé nem hagyom, hogy mások elvegyék tőlem önmagamat.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet csendben viselni mások terhét anélkül, hogy elveszítenénk magunkat?