„Nem tudtam elmondani anyának, hogy meddő vagyok” – Egy mama kedvence férj oldalán
– Nem, Gábor, ezt nem csinálhatod velem! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Az ablakon túl már sötétedett, de bennem csak nőtt a feszültség. Gábor ott állt velem szemben, lesütött szemmel, mintha csak egy kisfiú lenne, akit rajtakaptak valamin.
– Kérlek, Zsófi, nem tudom elmondani anyának… Nem tudom – suttogta.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: a férjem sosem fog igazán felnőni. Az anyja árnyéka mindig ott lesz közöttünk, mint egy láthatatlan fal. Pedig amikor megismertem Gábort, minden olyan könnyűnek tűnt. Együtt jártunk az ELTE-re, ő történelem szakos volt, én magyaros. Azt hittem, a közös múltunk, az összekacsintások a könyvtárban, a hosszú séták a Margitszigeten mindent kibírnak majd.
De aztán jött az esküvő, és vele együtt az anyósom, Ilona néni. Már az első perctől kezdve éreztette velem, hogy Gábor az övé, és én csak egy betolakodó vagyok. Minden vasárnap ott kellett ebédelnünk náluk Zuglóban. Ilona néni mindig ugyanazt főzte: húsleves, rántott hús, krumplipüré. És minden alkalommal megkérdezte: „Na, Zsófikám, mikor lesz már unoka?”
Eleinte csak mosolyogtam. Aztán egyre nehezebb lett. Két év telt el az esküvő után, és még mindig nem volt gyerekünk. Elmentünk orvoshoz. A vizsgálatok után Gábor némán ült mellettem a rendelőben, amikor az orvos kimondta: „Sajnos ön meddő.”
Hazafelé csendben ültünk az autóban. Gábor nem szólt semmit. Otthon aztán kitört belőle: – Ne mondd el anyának! Nem akarom, hogy megtudja!
Én viszont napról napra egyre jobban szenvedtem. Nem csak a gyerek hiánya fájt, hanem az is, hogy mindent nekem kell elviselnem. Hogy Gábor nem áll ki magáért – vagy értem.
Egyik este aztán minden összedőlt. Ilona néni felhívott: – Zsófikám, beszélni akarok veled. Gyere át holnap délután.
A gyomrom görcsbe rándult. Sejtettem, miről lesz szó.
Másnap ott ültem vele szemben a nappalijukban. A falon régi családi fotók: Gábor kisgyerekként hóembert épít, Gábor ballagáson, Gábor mindenhol. Ilona néni teát töltött nekem.
– Zsófikám – kezdte halkan –, miért nincs még unokám?
Éreztem, ahogy a könnyek fojtogatják a torkomat. Meg akartam mondani neki az igazat, de közben hallottam Gábor hangját a fejemben: „Ne mondd el!”
– Tudja, Ilona néni… – kezdtem remegő hangon –, vannak dolgok, amiket nehéz kimondani.
– Akkor mondja ki! – csattant fel hirtelen. – Én mindent kibírok!
A könnyeim végigfolytak az arcomon.
– Gábor… Gábor nem tud gyereket vállalni – suttogtam.
Ilona néni arca először megmerevedett, aztán eltorzult a fájdalomtól.
– Ez nem lehet igaz! – kiáltotta. – Az én fiam tökéletes! Maga biztos meddő!
– Nem… – ráztam a fejem. – Az orvos is megmondta.
Ilona néni felállt és kiment a konyhába. Hallottam, ahogy sír.
Hazamentem és elmondtam Gábornak mindent. Először dühös lett rám.
– Megígérted! – ordította.
– Nem bírtam tovább! – zokogtam vissza. – Nekem is fáj! Nem csak neked!
Aznap este külön szobában aludtunk. Napokig nem beszéltünk egymással.
A következő vasárnap Ilona néni nem szólt hozzám az ebédnél. Csak Gábort ölelgette és sajnáltatta magát.
A házasságunk innentől kezdve csak romlott. Gábor még inkább visszahúzódott az anyjához. Én pedig egyre magányosabb lettem mellette.
Egy év múlva elváltunk.
Most itt ülök egy albérletben Újlipótvárosban és azon gondolkodom: vajon lehet-e boldog házasságot építeni egy olyan férfival, aki sosem nő fel igazán? Vagy mindig csak mások titkait kell majd cipelni helyette?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki sosem áll ki értünk igazán?