„Nem tudom, mit mondjak” – Egy döntés terhe a családban
– Nem tudom, mit mondjak, Anikó – suttogta János, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a keze remegett a bögréje körül. Az ablakon túl lassan sötétedett, a faluban már csak néhány ablakban égett a villany. A fiam, Marci, a szobában játszott csendben, de néha áthallatszott egy-egy kisautó csörgése.
– Apa, nem bírjuk már így tovább – törtem meg a csendet. – Nem tudok minden hétvégén kijárni hozzád, Marcinak is szüksége van rám. És te is egyre rosszabbul vagy. A házadban már régóta nem működik rendesen a fűtés, és félek, hogy egyszer elesel vagy valami bajod lesz.
János csak nézett maga elé. Az arca ráncos volt, szemei alatt sötét karikák. Gyerekkoromban ő volt az egyetlen férfi az életemben; anyám korán meghalt, apámra nem emlékszem. János nevelt fel, de most úgy érzem, mintha minden felelősség rám szakadt volna.
– Tudom, hogy nehéz – folytattam halkan –, de beszéltünk a testvéreimmel is. Szerintünk jó lenne, ha beköltöznél az idősek otthonába. Ott biztonságban lennél, meleg szoba, társaság…
Ekkor János szeme megtelt könnyel. Először azt hittem, csak a fáradtság miatt, de aztán hallottam a hangjában a törést:
– Nem akarok oda menni. Nem akarok idegenek között meghalni. Ez az otthonom… itt éltem le az életemet…
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy igaza van. Ez a ház volt az egyetlen hely, ahol valaha biztonságban érezte magát. De én is csak egy ember vagyok: reggelente korán kelek, viszem Marcit óvodába, dolgozom egész nap egy könyvelőirodában, este főzök, mosok, tanulok vele. Hétvégén pedig autóba ülök és két órát vezetek a faluba, hogy kitakarítsak Jánosnál, bevásároljak neki, elvigyem orvoshoz.
A testvéreim – Zsuzsa és Gábor – mindketten külföldön élnek. Skype-on beszélünk néha, de ők csak tanácsokat adnak: „Anikó, gondolj magadra is! Nem lehet mindent egyedül csinálni!”
De amikor kimondtam az otthon szót, mintha elárultam volna Jánost.
– Anikó… – szólt halkan –, te is elmész? Egyedül maradok?
Nem tudtam mit felelni. Csak ültem ott némán.
Másnap reggel Marci odabújt hozzám:
– Anya, miért sírt papa?
– Csak szomorú volt egy kicsit – válaszoltam. – De majd jobb lesz neki.
De tényleg jobb lesz? Vagy csak magamat próbálom meggyőzni?
A faluban mindenki ismer mindenkit. Amikor a boltban szóba került János állapota, az eladó néni csak annyit mondott:
– Nehéz dolog ez… De hát ki gondoskodjon róluk, ha nem a család?
Hazafelé vezetve azon gondolkodtam: vajon önző vagyok? Vagy csak próbálom túlélni ezt az egészet? Az autóban Marci hátul énekelt magának valamit. Ránéztem a visszapillantó tükörben: ő még nem érti ezt az egészet. De én már érzem a döntés súlyát.
A következő héten János elesett a fürdőszobában. A szomszéd találta meg, szerencsére csak zúzódásai lettek. Amikor bementem hozzá a kórházba, már nem tiltakozott olyan hevesen.
– Talán igazad van… Talán tényleg jobb lenne ott… – mondta halkan.
De láttam rajta: összetört benne valami.
Az idősek otthonában tiszta szobát kapott, kedves nővérek fogadták. De amikor elbúcsúztam tőle az első nap végén, úgy kapaszkodott belém, mint gyerekkoromban én belé.
Azóta minden nap hívom telefonon. Néha panaszkodik az ételre vagy arra, hogy nincs kivel beszélgetnie. Máskor azt mondja: „Ne aggódj értem! Foglalkozz Marcival!”
De minden este lelkiismeret-furdalással fekszem le: vajon jól döntöttem? Vajon tényleg jobb így mindenkinek? Vagy csak könnyebb nekem?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol van a határ önzés és önvédelem között?