„Nem tudom eltartani a lányomat és az unokáimat, ha elhagyja a férjét” – Egy anya vívódása a boldogság és a félelem között
– Anya, én ezt már nem bírom tovább! – csattant fel Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a harmadik kávéját kavargatta remegő kézzel. Az eső dobolt az ablakon, mintha csak rá akarna licitálni a feszültségre, ami közöttünk vibrált.
A szívem összeszorult. Zsófi az egyetlen lányom, három gyönyörű unokám anyja. Mióta Gáborral összeházasodtak, mindig próbáltam támogatni őket, de most úgy éreztem, minden darabokra hullik körülöttünk. Gábor egyre többet dolgozott, egyre kevesebbet volt otthon, és amikor mégis, akkor is csak veszekedtek. A gyerekek már félve néztek rájuk.
– Tudod jól, hogy nem olyan egyszerű ez – próbáltam halkan válaszolni. – Három gyerekkel… Hova mennél? Hogy tartanál el mindenkit?
Zsófi szeme megtelt könnyel. – Nem akarok visszamenni hozzád, anya. Nem akarom rád terhelni magunkat. De már nem bírom tovább ezt a házasságot. Gábor… már nem az az ember, akit valaha szerettem.
Éreztem, ahogy a félelem lassan elönti a testemet. A nyugdíjam alig elég nekem is. A lakásom kicsi, két szoba, egy panelházban Zuglóban. Hogy férne el itt négy ember még velem együtt? És miből élünk majd? Aztán ott van a szégyen is: mit szólnak majd a szomszédok? A család? A barátnők a templomban?
– Zsófi, gondold át még egyszer – mondtam végül. – Nem lehetne inkább megpróbálni rendbe hozni? A gyerekek miatt is…
– Anya! – kiáltott fel elkeseredetten. – Mindig ezt mondod! De mi van velem? Én is számítok? Vagy csak az a fontos, hogy ne legyen botrány?
A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Tudtam, igaza van. De mit tehetnék? Én is csak félek. Félek attól, hogy nem tudom megadni nekik azt az életet, amit megérdemelnének. Félek attól, hogy mindannyian tönkremegyünk ebben.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam Zsófi halk sírását a másik szobából. Visszagondoltam arra az időre, amikor én is fiatal voltam, amikor az apjával éltünk együtt. Nem volt könnyű nekünk sem. Ő is sokat dolgozott, néha kiabáltunk egymással. De valahogy mindig kibékültünk. Akkoriban nem volt divat a válás. Az ember tűrt.
De most más világ van. Zsófi generációja már nem akar tűrni. Ők boldogok akarnak lenni – és talán joguk is van hozzá.
Másnap reggel Zsófi csendben pakolta össze a gyerekek uzsonnáját. A legkisebb, Lili odabújt hozzám.
– Mama, miért sír anya?
Megsimogattam a haját.
– Csak egy kicsit szomorú mostanában – hazudtam neki halkan.
Délután Gábor jött a gyerekekért. Feszült volt, alig szólt hozzám.
– Zsófi, beszélnünk kellene – mondta neki az ajtóban.
– Nincs miről beszélni – felelte Zsófi halkan.
Éreztem, hogy valami végleg megváltozott köztük.
Aznap este leült mellém Zsófi.
– Anya… ha elmegyek tőle… tényleg visszajöhetünk hozzád?
Nagyot nyeltem.
– Persze… ha nincs más megoldás…
– De mi lesz velünk? Hogy fogunk élni?
Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem őt.
Azóta minden nap ezen rágódom. Nézem Zsófit és az unokáimat, és azon gondolkodom: vajon jobb lenne-e nekik egy szegényesebb életben, de békében? Vagy inkább maradjanak ott, ahol legalább anyagi biztonságban vannak – de boldogtalanul?
A barátnőim mind mást mondanak. Marika szerint „egy anya mindent kibír”, inkább vállaljam be őket újra. Ildikó szerint „a mai fiatalok túl könnyen feladják”. De én csak azt tudom: szeretem őket, és nem akarom látni Zsófit szenvedni.
Egy este aztán Zsófi odajött hozzám.
– Anya… eldöntöttem. Elválok Gábortól. Nem érdekel már semmi más… csak az, hogy végre újra önmagam lehessek.
Csak bólintani tudtam. A könnyeim potyogtak.
Most itt ülök a sötét konyhában, hallgatom az unokáim halk szuszogását a másik szobából. Félek attól, ami ránk vár – de talán még jobban félnék attól, ha Zsófi örökre elveszítené önmagát ebben a házasságban.
Vajon jól teszem-e, ha hagyom menni? Vajon tényleg mindenki megérdemli a boldogságot – még akkor is, ha ezért mindent újra kell kezdenünk? Ti mit tennétek az én helyemben?