„Nem leszek többé anyám szolgája” – Egy elveszett lány útja önmagához

– Zsófi, hozzál már egy pohár vizet! – hallottam anyám hangját a nappaliból, miközben a fürdőszobában próbáltam végre egyedül lenni. A kezem remegett, ahogy a csapot elzártam. Harmincéves vagyok, de még mindig úgy érzem magam, mint egy engedelmes kislány, aki bármikor ugrik, ha anyám csettint.

Gyerekkoromban mindenki azt mondta: „Zsófi olyan jó kislány! Mindig segít, sosem ellenkezik.” Apám büszkén veregette meg a vállam, anyám pedig gyakran mondogatta: „Bárcsak a testvéred is ilyen lenne!” A bátyám, Gergő, persze mindig lázadt. Őt szidta anyám, engem dicsért. Akkor még nem tudtam, hogy ez az egész mennyire meg fog bélyegezni.

Az évek során megtanultam, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha mindent megteszek másokért. Ha nemet mondtam volna, anyám megsértődött volna, apám csalódottan nézett volna rám. Így hát inkább mindig igent mondtam. Segítettem a házimunkában, tanultam Gergő helyett is, sőt, még a szomszéd néninek is én vittem le a szemetet.

Most, hogy már saját lakásom van Zuglóban, azt hittem, végre szabad leszek. De anyám minden nap felhív: „Zsófikám, el tudnál jönni bevásárolni? Zsófikám, elromlott a mosógép!” És én megyek. Mert ha nem megyek, jön az érzelmi zsarolás: „Hát ennyit sem érek neked? Bezzeg Gergő sosem segít!”

A barátaim már rég elfordultak tőlem. Mindig lemondtam a találkozókat, mert anyámnak szüksége volt rám. A munkahelyemen is csak annyit látnak belőlem: csendes, szorgalmas lány vagyok. Soha nem szólalok meg a megbeszéléseken. Félek attól, hogy hibázom vagy megbántok valakit.

Egyik este azonban valami eltört bennem. Anyám újra felhívott: „Zsófikám, most azonnal gyere át! Nem tudom bekapcsolni a tévét!” Fáradt voltam, egész nap dolgoztam. A lakásomban ültem egyedül, és csak néztem a telefont. Végül felvettem:

– Anya, most nem tudok menni. Fáradt vagyok.

Csend lett a vonalban. Hallottam, ahogy anyám sóhajt egy nagyot.

– Hát jó – mondta végül sértődötten –, majd megoldom valahogy egyedül.

Letettem a telefont és sírni kezdtem. Egyszerre éreztem bűntudatot és valami furcsa megkönnyebbülést. Talán először mondtam nemet neki.

Másnap reggel Gergő hívott fel:

– Te tényleg nem mentél át anyához tegnap? – kérdezte döbbenten.

– Nem – válaszoltam halkan.

– Végre! – nevetett fel Gergő. – Már azt hittem, sosem állsz ki magadért.

De anyám nem hívott többé aznap. Sem másnap. Egy hétig nem keresett. A csend szinte fojtogató volt. Minden este bámultam a telefonomat, vártam az üzenetét: „Zsófikám, hiányzol.” De semmi.

Elkezdtem gondolkodni: ki vagyok én valójában? Mit szeretek csinálni? Mit akarok az élettől? Próbáltam elmenni egyedül moziba – furcsa volt. Elmentem egy festőtanfolyamra – ott ültem a sarokban és figyeltem másokat. Még mindig féltem megszólalni.

A munkahelyemen is változott valami. Egy megbeszélésen a főnököm megkérdezte:

– Zsófi, te mit gondolsz erről?

A szívem hevesen vert. Mindenki rám nézett. Összeszorítottam a fogam és kimondtam:

– Szerintem próbáljuk ki az új rendszert.

A kollégáim bólintottak. Senki sem nevetett ki. Sőt, utána odajött hozzám Eszter:

– Jó ötlet volt! Miért nem szólalsz meg gyakrabban?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: talán tényleg lehet másképp élni.

Egy hét után anyám végül felhívott.

– Zsófikám… – kezdte sírós hangon –, miért nem szeretsz már?

Összeszorult a torkom.

– Anya, szeretlek – mondtam halkan –, de szeretném néha magamat is szeretni.

Anyám hallgatott egy ideig.

– Nem értem ezt az egészet – mondta végül –, de ha neked így jobb…

Letettük. Tudtam, hogy ez még csak az első lépés volt. Anyám nehezen fogja elfogadni az új Zsófit. Én magam sem tudom még pontosan, ki vagyok nélküle.

Azóta minden nap próbálok egy kicsit bátrabb lenni. Néha sikerül nemet mondani – néha visszaesek a régi mintákba. De már érzem: van választásom.

Vajon tényleg képes leszek egyszer önmagam lenni? Vagy örökre mások elvárásai szerint fogok élni? Ti mit gondoltok: lehet ebből kitörni?