„Nem látod, hogy az anyád nem szereti a fiunkat?” – Egy anya harca a családi békéért

– Nem látod, hogy az anyád nem szereti a fiunkat? – szinte kiabáltam Gáborra, miközben a konyhaasztalnál álltam, remegő kézzel szorítva a bögrét. A forró tea már rég kihűlt, de én még mindig ott álltam, mintha csak azzal tudnám visszatartani a könnyeimet. Gábor csak lehajtotta a fejét, és halkan válaszolt: – Ne kezdjük megint, Anna. Anyám csak… másképp mutatja ki az érzéseit.

De én tudtam, hogy ez nem igaz. Tíz éve élek ebben a házban, tíz éve próbálom elhitetni magammal, hogy egyszer majd elfogad, hogy egyszer majd Kristóf is kap egy mosolyt, egy kedves szót tőle. De minden nap csak újabb és újabb összehasonlításokkal szembesültem: „Bezzeg a szomszéd Julcsi unokája már olvasni tud”, „Kristóf miért nem olyan ügyes, mint az unokatestvére?” – ezek voltak a mindennapjaink.

Az első években még próbáltam megfelelni. Főztem, takarítottam, minden ünnepen tökéletesen feldíszítettem a lakást, hátha akkor majd elismer egy pillanatra. De Ilona néni sosem volt elégedett. Mindig talált valamit, amit jobban lehetett volna csinálni. És Gábor? Ő csak csendben tűrte, néha rám nézett bocsánatkérően, de sosem szólt vissza az anyjának.

Kristóf most nyolcéves. Egy érzékeny, álmodozó kisfiú, aki imád rajzolni és órákig el tud merülni a könyvekben. De Ilona néni szerint „egy fiú ne legyen ilyen puhány”, „menjen inkább focizni vagy barkácsoljon az apjával”. Kristóf ilyenkor csak lehajtja a fejét és csendben elvonul a szobájába. A szívem minden alkalommal összeszorul.

Egyik délután Kristóf sírva jött haza az iskolából. – Anya, miért mondta nagyi, hogy én sosem leszek olyan ügyes, mint Zoli? – kérdezte könnyes szemmel. Megöleltem, és próbáltam megnyugtatni: – Ne törődj vele, kicsim. Te pont olyan vagy, amilyennek lenned kell.

De belül egyre nőtt bennem a düh és a tehetetlenség. Próbáltam beszélni Gáborral: – Nem hagyhatjuk, hogy így beszéljen vele! – de ő csak vállat vont: – Anyám már csak ilyen. Nem fog megváltozni.

A karácsony mindig különösen nehéz volt. Ilona néni ilyenkor mindenkit meghívott vacsorára: Gábor testvérét, Ágit a férjével és két gyerekével. Az asztalnál mindig Ági gyerekei kapták a legtöbb dicséretet: „Milyen szépen mondod a verset, Lilla!”, „Zoli milyen ügyesen segített feldíszíteni a fát!” Kristóf csendben ült mellettem, és csak akkor szólt, ha kérdezték.

Az idei tél azonban más volt. Már napok óta éreztem, hogy valami készül bennem. Egy este Ilona néni hangosan szólt be a nappaliba: – Anna, nem gondolod, hogy Kristófot jobban kéne nevelni? Nézd meg Ágiékat! Ott rend van és fegyelem! Nálatok meg… hát… – legyintett egyet.

Ekkor pattant el bennem valami. Felálltam, odamentem hozzá és remegő hangon mondtam: – Elég volt! Tíz éve próbálok megfelelni neked. Tíz éve nézem végig, ahogy bántod a fiamat! Nem engedem tovább!

A szoba elcsendesedett. Gábor döbbenten nézett rám, Ági zavartan pislogott. Ilona néni először csak felhúzta a szemöldökét: – Hogy beszélsz te velem? Ez az én házam!

– De ez az én családom! – vágtam vissza. – És ha választanom kell közted és Kristóf között, mindig őt fogom választani!

Ilona néni felháborodva kivonult a szobából. Gábor némán állt mellettem. – Most boldog vagy? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam –, de legalább végre kimondtam.

Aznap este Kristóf odabújt hozzám az ágyban. – Anya, most már nem fog bántani nagyi? – kérdezte félve.

– Nem engedem többé – ígértem neki.

Azóta sok minden megváltozott. Ilona néni hetekig nem szólt hozzánk, de lassan-lassan elkezdte elfogadni: ha velünk akar lenni, tisztelnie kell minket. Gábor is többször kiállt mellettünk azóta.

De vajon tényleg lehet változtatni egy egész élet berögződésein? Lehet újraépíteni egy családot ennyi év után? Ti mit tennétek a helyemben?