Nem Kívánt Látogató: Anyósom Árnyékában

– Már megint mit csinálsz, Zsófi? – csattant fel anyósom hangja a konyhából, miközben épp a reggeli kávémat próbáltam elkészíteni. – A tejeskávét nem így kell főzni, ezt már százszor elmondtam!

A bögrém megremegett a kezemben. Mióta Klára néni beköltözött hozzánk, minden reggel így kezdődött. A férjem, Gábor, csak halkan sóhajtott, amikor először felvetette, hogy az édesanyja ideiglenesen hozzánk költözne, amíg felújítják a lakását. „Csak pár hét lesz, Zsófi, megígérem” – mondta akkor. Azóta eltelt három hónap.

Az első napokban próbáltam kedves lenni. Megértettem, hogy Klára néni nehéz időszakon megy keresztül. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, mintha valaki kiszorítana a saját otthonomból. Mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan nevelem a kisfiunkat, Marcellt, sőt még abba is, hogy milyen ruhát vegyek fel munkába.

Egy este, amikor Gábor későn ért haza, leültem mellé a kanapéra.
– Gábor, ezt nem bírom tovább – mondtam halkan. – Úgy érzem magam, mint egy vendég a saját házamban.
– Tudom, Zsófi – válaszolta fáradtan –, de anyámnak most tényleg nincs hová mennie. Csak még egy kis türelem.

De Klára néni nem csak jelen volt – uralta a teret. Egyik este például Marcell sírni kezdett. Mire odaértem volna hozzá, anyósom már ott állt az ágya mellett.
– Látod, Zsófi, ha nem hagynád sírni ezt a gyereket esténként, nem lenne ilyen nyugtalan! Régen mi nem kényeztettük el ennyire a gyerekeinket.
– Köszönöm, Klára néni, de most én szeretném megnyugtatni – próbáltam udvarias maradni.
– Persze, te tudod jobban – vágta rá gúnyosan.

A feszültség napról napra nőtt. Egyik reggel Marcell hisztizett az oviba indulás előtt. Klára néni csak legyintett:
– Ez a mai fiatalok hibája! Nem tudtok fegyelmet tartani.
– Elég volt! – csattantam fel végül. – Ez az én gyerekem, és én döntöm el, hogyan nevelem!

Gábor ekkor lépett be a konyhába. Megdermedt a levegő.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Semmi – felelte Klára néni sértődötten –, csak próbálok segíteni ennek a lánynak.
– Nem vagyok lány! – mondtam dühösen. – A feleséged vagyok!

Aznap este Gábor és én összevesztünk. Ő úgy érezte, hálával tartozunk az anyjának; én viszont úgy éreztem, elveszítem önmagam.

A következő hetekben már kerültem Klára nénit. Próbáltam minél többet dolgozni, később jártam haza. Marcell is egyre nyugtalanabb lett. Egy este sírva fakadt:
– Anya, miért kiabáltok mindig?
Összeszorult a szívem. Mit tettem a családommal?

Egy vasárnap délután Klára néni váratlanul bejelentette:
– Úgy döntöttem, maradok még egy darabig. Itt legalább rend van és figyelnek rám.
Gábor rám nézett, de nem szólt semmit. Éreztem, hogy valami végleg eltört bennem.

Aznap este összepakoltam egy táskát és elmentem sétálni Marcell-lel. A parkban ülve néztem a fiamat, ahogy csendben rajzolgatott a homokban.
– Anya, te boldog vagy? – kérdezte hirtelen.
Könnyek szöktek a szemembe.
– Nem tudom, kicsim… de szeretnék az lenni.

Hazafelé menet eldöntöttem: beszélni fogok Gáborral. Nem engedhetem meg, hogy az anyósom tönkretegye a házasságomat és a családom békéjét.

Aznap este leültem Gábor mellé.
– Választanod kell – mondtam remegő hangon. – Vagy mi ketten újra család leszünk… vagy elveszítesz minket.
Gábor sokáig hallgatott. Végül megszorította a kezem.
– Igazad van… beszélek anyámmal.

Másnap Klára néni sértődötten összepakolt és elment. A lakásban csend lett – de ez most nem volt nyomasztó csend. Marcell mosolyogva futott hozzám: „Anya, most már minden rendben lesz?”

Nem tudom… Vajon tényleg képesek vagyunk újrakezdeni? Vagy az anyós árnyéka örökre velünk marad?