Nem kívánt lány – Egy élet, amelyről senki sem akart hallani

– Miért nem tudsz végre úgy viselkedni, mint egy rendes lány? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a matekfüzetemet bámultam. A hangja éles volt, mint a kés, és minden egyes szóval mélyebbre vágott bennem valami. Tizenhárom éves voltam, de már akkor is pontosan tudtam: sosem leszek elég jó neki.

A nevem Szabó Júlia. Egy kisvárosban nőttem fel, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről. Anyám, Szabó Katalin, tanítónő volt az általános iskolában, apám, Szabó László, villanyszerelőként dolgozott, de szinte sosem volt otthon. Ha mégis, akkor is csak a tévét nézte vagy a garázsban szerelt valamit. A családunkban nem volt helye a gyengeségnek – legalábbis anyám szerint.

– Ha fiú lennél, legalább segíthetnél apádnak! – mondta gyakran, miközben a szemét forgatta. Én csak csendben ültem, és próbáltam eltűnni a székben. A bátyám, Gergő, két évvel idősebb volt nálam, és ő volt a család büszkesége. Jó tanuló, focizott, és apám minden hétvégén magával vitte a meccsekre. Engem sosem hívtak.

Az iskolában sem volt könnyebb. A tanárok tudták, hogy anyám ott dolgozik, ezért mindig elvárták tőlem, hogy példás legyek. De én csak egy átlagos lány voltam: szerettem rajzolni, verseket írni, és órákig bámulni az ablakon át az esőt. Nem érdekelt a matek vagy a fizika. Anyám ezt szégyennek tartotta.

Egyik este, amikor Gergő már elköltözött Budapestre egyetemre, anyám leült mellém a nappaliban.

– Júlia, neked is el kellene gondolkodnod a jövődön – mondta halkan. – Nem maradhatsz örökké ebben a házban.

– Tudom – suttogtam vissza. De belül ordítottam. Miért nem lehet egyszerűen csak szeretni engem? Miért kell mindig bizonyítanom?

Az érettségi után felvettek egy rajz szakra Szegedre. Anyám nem örült neki.

– Ebből nem lehet megélni! – kiabálta. – Miért nem választottál valami rendes szakmát? Nézd meg Gergőt!

Apám csak vállat vont.

– Hagyd már Kati, hadd menjen.

De anyám nem hagyta. Minden hétvégén felhívott, és számon kérte az eredményeimet. Ha hazamentem, mindig talált valamit, amit rosszul csináltam: nem jól mostam fel a padlót, nem megfelelően öltöztem fel, túl hangosan nevettem.

Egyik vasárnap este, amikor már vissza kellett volna indulnom Szegedre, anyám megállított az ajtóban.

– Tudod mit? – kérdezte fáradtan. – Néha azt kívánom, bárcsak ne is születtél volna meg.

A szavai úgy csapódtak belém, mint egy vihar. Ott álltam az előszobában a bőröndömmel, és hirtelen minden világossá vált: sosem fogom elnyerni az ő szeretetét. Nem számít, mit teszek.

A következő hetekben egyre kevesebbet hívtam haza. Az egyetemen új barátokat szereztem: Eszterrel órákig beszélgettünk az élet értelméről, András pedig megtanított biciklizni a Tisza-parton. Először éreztem azt, hogy valahová tartozom.

De anyám hiánya még mindig fájt. Karácsonykor hazamentem, de a ház hideg volt és csendes. Apám a tévét nézte, anyám pedig a konyhában mosogatott.

– Jó látni téged – mondta apám halkan.

Anyám csak annyit kérdezett:

– Mikor mész vissza?

Aznap este sírva aludtam el a gyerekkori szobámban. Másnap reggel korán indultam vissza Szegedre.

Az évek teltek. Lediplomáztam, munkát kaptam egy galériában. Eszterrel albérletbe költöztünk. Anyámmal egyre ritkábban beszéltem – ő sem keresett már annyit. Gergő időközben megnősült és két gyereke született; anyám minden hétvégén náluk volt.

Egy nap telefonhívást kaptam: apám kórházba került infarktussal. Azonnal hazautaztam. A kórteremben anyám ott ült apám ágya mellett; amikor meglátott, csak bólintott.

– Jól vagy? – kérdeztem halkan.

– Most nem rólam van szó – felelte ridegen.

Apám szerencsére felépült. Amikor hazavittük, megfogta a kezemet.

– Ne haragudj anyádra – mondta fáradtan. – Ő is csak fél attól, hogy elveszít téged.

De én tudtam: anyám sosem fogja kimondani azt a szót, amire egész életemben vágytam tőle.

Most harmincéves vagyok. Budapesten élek egy kis lakásban; festek és tanítok gyerekeket rajzolni egy művelődési házban. Néha még mindig eszembe jut anyám arca: kemény vonásokkal, szigorú tekintettel.

Sosem mondta ki: „Szeretlek.” De talán már nem is számít.

Vajon hányan élnek még ma is úgy Magyarországon, hogy sosem érzik magukat elég jónak a saját családjukban? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani egymásnak azt az egyetlen szót: „Szeretlek”?