„Nem jövök többet!” – Egy reggel, amikor minden megváltozott

– Nem jövök többet! – csattant fel anyósom hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a kávéscsészét. A porcelán élesen koppant, a kávé kilöttyent, barna foltot hagyva a terítőn. Ott álltam a mosogató mellett, kezemben egy félig elmosott tányérral, és csak néztem rá, mintha nem érteném, amit mondott.

– Már megint mi a baj, Ilona néni? – kérdeztem fáradtan, de a hangom remegett. Az éjszaka alig aludtam valamit, a gyerekek egész este köhögtek, András későn ért haza a munkából, most pedig itt ez az újabb reggeli cirkusz.

– Elegem van ebből! – folytatta anyósom, és a hangja egyre magasabbra emelkedett. – Nem vagyok cseléd! Nem fogok minden nap idejönni, főzni, mosni, takarítani! Neked is van két kezed!

A gyerekek az ajtóban álltak pizsamában, nagy szemekkel figyelték a jelenetet. A lányom, Zsófi, odasomfordált hozzám, és halkan megszorította a kezem. A fiam, Marci, csak némán bámult Ilona nénire.

– Nem kértem, hogy mindent te csinálj – próbáltam védekezni. – De tudod jól, hogy András mennyit dolgozik, én meg itthon vagyok a két gyerekkel…

– Az nem az én dolgom! – vágott közbe. – Nekem is volt két gyerekem! Megoldottam! Nem panaszkodtam! Ti fiatalok mindentől kiborultok!

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg esőcseppek. Hirtelen minden sérelem, minden kimondatlan szó ott vibrált közöttünk. Eszembe jutottak az elmúlt évek: amikor Ilona néni mindenbe beleszólt, amikor kritizálta, hogyan nevelem a gyerekeket, amikor azt mondta, hogy „bezzeg az ő idejében”. De azt is tudtam, mennyit segített: főzött ránk, vigyázott a gyerekekre, amikor beteg voltam, vagy amikor András túlórázott.

– Akkor… most mi lesz? – kérdeztem halkan.

– Majd megoldjátok! – felelte keményen. – Én nem jövök többet. Elég volt.

Az ajtó becsapódott mögötte. A lakásban hirtelen csend lett. A gyerekek rám néztek, várva valami magyarázatot. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom.

András csak délután ért haza. Amikor elmeséltem neki a reggeli jelenetet, először csak legyintett.

– Majd lenyugszik anyám. Tudod, milyen. Mindig drámázik.

– De most más volt – mondtam. – Tényleg elment. És… talán igaza van.

András értetlenül nézett rám.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy túl sokat vártunk tőle. Hogy mindig rá számítottunk mindenben. Talán tényleg nekünk kellene megoldani a saját életünket.

András sóhajtott.

– De hát te is tudod, mennyire nehéz ez így…

– Tudom – feleltem halkan –, de nem akarom többé azt érezni, hogy valakinek terhet jelentünk.

Aznap este egyedül altattam el a gyerekeket. A lakás szokatlanul csendes volt Ilona néni zsörtölődése nélkül. Lefekvés után sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak anyám szavai is: „Ne hagyd, hogy mások mondják meg, hogyan élj!” De vajon képes vagyok-e tényleg egyedül helytállni?

A következő napok káoszban teltek. Minden rám szakadt: reggeli készítés, gyerekek öltöztetése, óvodába rohanás, munkahelyi e-mailek otthonról, bevásárlás, főzés… Esténként hullafáradtan rogytam le a kanapéra. András próbált segíteni, de ő is kimerült volt.

Egy este Marci odabújt hozzám.

– Anya… Ilona néni már nem szeret minket?

A kérdés úgy hasított belém, mint egy kés.

– Dehogynem szereti – suttogtam. – Csak most egy kicsit pihenni akar.

De magamban tudtam: valami végleg megváltozott. Ilona néni valóban nem jött többet. Nem hozott levest hétvégén, nem szólt bele semmibe – de nem is segített semmiben. Az első hetekben haragudtam rá. Hogy lehet ilyen önző? Hogy hagyhat minket cserben?

Aztán egy délután megláttam őt a közértben. Egyedül állt a pénztárnál, fáradtnak tűnt. Megálltam mellette.

– Szia Ilona néni…

Rám nézett. A szeme alatt sötét karikák húzódtak.

– Szia… Hogy vagytok?

– Megvagyunk… Nehéz…

Bólintott.

– Nekem is az volt… Amikor meghalt az uram… Egyedül maradtam két gyerekkel… Senki nem segített…

Hirtelen megértettem valamit abból a fájdalomból és magányból, amit ő hordozott évek óta. Talán sosem mondta ki igazán: mennyire fáradt már segíteni másokon.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem áldozzuk fel magunkat teljesen? Lehet-e határokat húzni anélkül, hogy bűntudatot éreznénk?

Azóta eltelt pár hónap. Megtanultam beosztani az időmet – nem tökéletesen, de jobban megy. Andrással többet beszélgetünk arról, ki mit vállal otthon. Néha még mindig hiányzik Ilona néni jelenléte – de már nem haragszom rá.

Egy vasárnap délután Zsófi megkérdezte:

– Anya, mikor jön megint Ilona néni?

Elmosolyodtam.

– Amikor úgy érzi, hogy szeretne jönni.

Most már tudom: minden családban vannak törések és újrakezdések. Néha fájdalmas határokat kell húznunk ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat és egymást is jobban értékeljük.

Vajon hányan érzik még magukat elveszettnek ebben a szerep- és elvárásrengetegben? Ti mit tennétek a helyemben?