Nem hívtam meg anyámat az esküvőmre – Egy fájdalmas igazság története
– Dóra, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta apám, miközben a nappali asztalánál ültem, a meghívók között matatva. A kezem remegett, ahogy a nevét kihúztam a listáról. – Tudod, mennyit jelentene ez neki…
Nem válaszoltam. Csak bámultam a halványkék borítékokat, amiket hetek óta kerülgettem. Az esküvőm szervezése helyett inkább minden mással foglalkoztam: mosogattam, főztem, dolgoztam túlórában a könyvelőirodában. Csak ne kelljen szembenéznem ezzel a döntéssel.
Anyám, vagyis Éva, sosem volt igazán jelen az életemben. Amikor hatéves voltam, elváltak apámmal. Apám újranősült, és Katalin lépett az életünkbe. Katalin kedves volt, de sosem tudta betölteni azt az űrt, amit anyám hagyott maga után. Hétvégéken anyámnál voltam Zuglóban, hétköznapokon apáméknál Újpesten. Mindig cipeltem a kis bőröndömet, mint valami csomagot, amit senki sem akart igazán.
– Dóra, miért nem beszélsz vele? – kérdezte halkan Katalin egy este, amikor már mindenki aludt. – Tudom, hogy fáj, de ez az esküvőd…
– Nem akarom, hogy ott legyen – suttogtam vissza. – Nem akarom látni azt az arcot, azt a mosolyt, ami sosem volt őszinte.
Katalin csak bólintott. Ő mindig megértette a csendemet is.
Az esküvő közeledtével egyre több rokon hívogatott. Nagynéném, Ilona néni is felhívott:
– Dórikám, hallottam valamit… Igaz az, hogy Éva nem lesz ott? Hát hogy tehetnéd ezt vele? Az anyád!
– Az anyám? – fakadtam ki. – Hol volt ő, amikor beteg voltam? Amikor sírtam az iskolában? Mindig csak magával törődött! Most meg hirtelen fontos vagyok?
A vonal másik végén csend lett.
Gyerekkoromban sokszor álmodoztam arról, hogy egyszer majd mindketten ott lesznek egy fontos eseményen: ballagásomon, születésnapomon. De anyám mindig elkésett vagy lemondta. Egyszerűen nem volt rám ideje.
Az esküvő előtti héten váratlanul becsöngetett hozzánk. Ott állt az ajtóban, kezében egy csokor fehér rózsával.
– Dóra… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.
A szívem hevesen vert. Apám és Katalin a konyhában feszengtek.
– Mit akarsz hallani? – kérdeztem ridegen.
– Tudom, hogy hibáztam… de szeretném jóvátenni. Legalább most…
– Most? Most jutott eszedbe anya lenni? Amikor már mindent eldöntöttem?
Könnyek gyűltek a szemébe.
– Sajnálom…
– Én is sajnálom – mondtam halkan. – De most már késő.
Aznap este órákig sírtam a szobámban. Katalin csendben bejött, leült mellém az ágyra.
– Néha muszáj magunkat választani – mondta halkan. – Nem vagy rossz ember attól, hogy megvéded magad.
Az esküvő napján mindenki mosolygott. A templomban ott ült apám és Katalin az első sorban. Anyám helye üresen maradt. A vendégek suttogtak mögöttem: „Hogy lehet ilyet tenni?” „Milyen lány az ilyen?”
De amikor a férjem, Gábor rám nézett és megfogta a kezemet, először éreztem azt, hogy nem vagyok többé csomag. Hogy végre valaki tényleg engem választott.
Azóta is sokszor visszagondolok arra a napra. Vajon megbocsátható-e az, ha valaki védi a saját lelkét? Vajon tényleg önző voltam?
Talán sosem lesz rá jó válasz. De most először érzem azt, hogy nem mások elvárásai szerint élek.
Mit gondoltok? Tényleg bűnt követtem el azzal, hogy magamat választottam? Vajon lehet-e újrakezdeni egy ilyen döntés után?