Nem hívtak meg az esküvőre, de elvárják, hogy otthont adjak: A családi kettős mérce
– Anyu, kérlek, ne kezdj el megint erről beszélni! – Bence hangja remegett a telefonban, de én már nem tudtam visszafogni magam.
– Hogy ne beszéljek róla? Tíz éve volt az esküvőtök, és én még mindig nem értem, miért nem hívtatok meg! – szorítottam a kagylót, mintha attól választ kapnék.
A nappalimban ültem, a régi családi fotókkal körülvéve. A falon ott volt Bence első iskolai képe, mellette egy közös nyaralásunk a Balatonnál. Akkor még minden egyszerűnek tűnt. De amikor Bence összejött Katával – aki már egy kislánnyal, Zsófival érkezett –, minden megváltozott. Én igyekeztem elfogadni őket, segítettem, ahol tudtam: pénzzel, főzéssel, gyerekvigyázással. Mégis, amikor az esküvőjükre került sor, csak egy fényképet kaptam utólag.
Azt mondták, szűk körű volt az esküvő. De később kiderült, hogy Kata szülei, testvérei, barátai mind ott voltak. Csak én nem. Azóta is ott motoszkál bennem a kérdés: miért?
Az évek teltek. Bence és Kata albérletben laktak Zuglóban, aztán megszületett a közös kisfiuk, Marci. Én mindig ott voltam: vittem levest, amikor betegek voltak; vigyáztam Zsófira és Marcira, amikor dolgozniuk kellett; segítettem a költözésben. Soha nem hoztam fel az esküvőt – legalábbis hangosan nem –, de minden alkalommal összeszorult a szívem, amikor láttam Katát az anyjával nevetgélni.
Aztán tavaly ősszel Bence felhívott.
– Anyu, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
– Persze, gyere át – válaszoltam reménykedve.
Leültünk a konyhában. Kata is jött, de végig a telefonját nyomkodta.
– Anyu – kezdte Bence –, ki kell költöznünk az albérletből. Nem találunk semmit, ami megfizethető lenne. Arra gondoltunk… esetleg hozzád költözhetnénk egy időre.
A szívem egyszerre dobbant meg örömtől és fájdalomtól. Végre együtt lehetnénk! De aztán eszembe jutott minden régi sérelem.
– És Kata mit gondol erről? – kérdeztem óvatosan.
Kata fel sem nézett.
– Nekünk mindegy – mondta fásultan. – Csak legyen hol lakni.
Bence rám nézett. A szemében ott volt a régi kisfiúm minden bizonytalansága.
– Tudom, hogy nem volt mindig könnyű… De most tényleg szükségünk van rád.
Nem tudtam mit mondani. Aznap este alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, visszhangzott bennem minden régi emlék: ahogy Bencét öleltem óvodásként; ahogy együtt sütöttünk karácsonykor; ahogy sírtam az esküvője napján egyedül a lakásban.
Másnap reggel felhívtam a barátnőmet, Ildikót.
– Te mit tennél? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Te mindig mindent megteszel értük – mondta Ildikó. – De meddig lehet ezt csinálni úgy, hogy közben semmit sem kapsz vissza?
Ez a mondat egész nap velem maradt.
Végül igent mondtam Bencééknek. Beköltöztek hozzám: dobozok mindenhol, Zsófi hisztizett a szobájáért, Marci mindent összefirkált. Kata egész nap dolgozott vagy a telefonját nyomkodta. Én főztem rájuk, mostam rájuk, próbáltam békét teremteni.
Egy este azonban betelt a pohár. Kata hangosan szólt rám:
– Nem lehetne végre csendben lenni? Zsófi tanulna!
Éreztem, ahogy elönt a düh.
– Ez az én lakásom! – csattantam fel. – Évek óta próbálok segíteni nektek! Nem elég?
Bence közénk állt.
– Anyu… kérlek…
De már nem tudtam visszafogni magam.
– Tíz éve nem hívtatok meg az esküvőtökre! Mindenki ott volt, csak én nem! Most meg azt várjátok el, hogy mindent megtegyek értetek? Hol van ebben az igazság?
Csend lett. Kata végre rám nézett.
– Nem akartunk megbántani… Csak… féltünk, hogy nem fogadsz el engem és Zsófit igazán.
Elsírtam magam. Annyi év után végre kimondták azt, amit sosem mertek: féltek tőlem. Vagy inkább attól féltek, hogy elveszítenek valamit – talán Bencét?
Azóta is együtt élünk. Próbálok megbocsátani, de néha még mindig fáj. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újrakezdeni egy családban ennyi sérelem után? Vagy csak eljátsszuk a békét?
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet adni úgy, hogy közben nem kapunk vissza semmit?