Nem hagyom el a fiamat: Egy apa rendíthetetlen szeretete

– Ha most kimész azon az ajtón Leventével, többé ne gyere vissza! – csattant fel anyám hangja, miközben az esőcseppek doboltak a gangon. A konyhaasztalnál ültem, kezem remegett a bögre felett. Levente, a fiam, csak nyolcéves volt, de már most többet látott a világból, mint amennyit egy gyereknek kellene. Anyám szeme villámokat szórt rám, mintha én lennék minden családi baj forrása.

– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de ő félbeszakított.

– Nem! Elég volt ebből! Nem fogom tovább nézni, ahogy tönkreteszed az életed egy ilyen… ilyen gyerekkel! – hangja remegett a düh és a félelem keverékétől.

Levente csak némán állt mellettem, szorosan markolta a kabátom ujját. Tudta, hogy róla van szó. Tudta, hogy más, mint a többi gyerek: autista. De azt is tudta, hogy én mindig mellette állok.

A levegőben ott vibrált minden kimondatlan szó: apám halála után anyám egyedül maradt velem, és most úgy érezte, elveszíti az utolsó támaszát is. De én már nem voltam az a gyerek, akit irányítani lehetett. Apa halála óta én voltam a férfi a házban – most pedig apa lettem egy olyan fiúnak, akit a világ nem ért meg.

– Anya, Levente nem tehet arról, hogy más. És én sem tehetek róla. De ő az én fiam! – mondtam végül, hangom halk volt, de határozott.

Anyám arca eltorzult. – És én? Én nem számítok? Hát nem látod, hogy tönkreteszed magad? Egyedül neveled azt a gyereket, nincs rendes munkád, minden pénzed rámegy az orvosokra meg a fejlesztőkre! Mit gondolsz, meddig bírod még?

Nem tudtam válaszolni. Tényleg minden nap küzdelem volt. A munkahelyemen – egy kis könyvelőirodában – már így is fél szemmel néztek rám, mert gyakran kellett szabadságot kivennem Levente terápiái miatt. A barátaim lassan elmaradtak mellőlem; nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy egyedül nevelek egy autista gyereket. Az utcán is gyakran furcsán néztek ránk: Levente néha hangosan beszélt magában vagy hirtelen kiabált egy-egy hangosabb zaj miatt.

De amikor ránéztem arra a kisfiúra, aki minden reggel mosolyogva bújt hozzám, tudtam: nincs más választásom.

– Apa… – szólalt meg halkan Levente. – Megint haragszik nagyi?

Letérdeltem mellé. – Nem haragszik rád, csak aggódik értünk. De minden rendben lesz.

Anyám ekkor felállt az asztaltól és hátat fordított nekünk. – Ha most elmentek… ne is keressetek többet – mondta halkan.

Aznap este összepakoltam néhány ruhát és Leventével elindultunk a sötét utcán. A szívem majd megszakadt; minden lépéssel egyre távolabb kerültem attól az otthontól, ahol felnőttem. De tudtam: ha most meghátrálok, soha többé nem tudok tükörbe nézni.

Az első hetek nehezek voltak. Egy albérletben húztuk meg magunkat Zuglóban; penészes falak között próbáltam otthont teremteni Leventének. Minden reggel korán keltem, hogy elvigyem őt az iskolába – ahol persze nem fogadták tárt karokkal. Az igazgatónő, Katalin néni már az első héten félrehívott:

– Nézze, Tamás… – így hívnak engem –, Leventével sok a gond. Nem tud beilleszkedni, zavarja az órákat… Talán jobb lenne neki egy speciális intézményben.

De én tudtam: ha most engedek, Levente soha nem tanulja meg kezelni a világot maga körül. Harcoltam érte – beszéltem tanárokkal, szülőkkel, szerveztem fejlesztő foglalkozásokat. Néha úgy éreztem, mindenki ellenem van.

Egy este Levente sírva jött haza:

– Apa… miért nem szeretnek engem?

Összeszorult a torkom. Mit mondhat ilyenkor egy apa? Hogy hazudjak neki? Vagy mondjam el az igazat?

– Sokan nem értik még, milyen különleges vagy – mondtam végül. – De én mindig szeretni foglak.

A hónapok teltek. Anyám nem keresett minket. Néha láttam őt a piacnál; elfordította a fejét. A testvéremmel sem beszéltem már régóta – ő mindig anyám pártján állt.

Egy nap azonban váratlanul becsöngetett hozzánk anyám. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.

– Tamás… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk egymással szemben az asztalhoz. Sokáig csak hallgattunk.

– Hiányoztok – mondta végül anyám könnyes szemmel. – De félek… Félek attól, hogy elveszítelek téged is.

– Anya… én sem vagyok boldog így. De Levente az én fiam. Nem hagyhatom magára.

Anyám bólintott. – Talán… talán próbálhatnék közelebb kerülni hozzá…

Azóta lassan javult köztünk a kapcsolat. Anyám megtanulta elfogadni Leventét olyannak, amilyen. Néha még együtt is elmegyünk sétálni a Városligetbe.

De soha nem felejtem el azt az estét, amikor választanom kellett anya és a fiam között.

Vajon hányan vannak még Magyarországon olyan apák vagy anyák, akiknek ilyen döntést kell hozniuk? És vajon mi lenne velünk, ha egyszer mindannyian kiállnánk azokért, akiket igazán szeretünk?