„Nem fogok szenvedni a szüleid adósságai miatt” – Egy anya betegsége, egy házasság vége

– Nem fogom tovább nézni, hogy a te családod miatt szenvedünk! – Gábor hangja visszhangzott a konyhában, miközben én a mosogató fölé görnyedtem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A tányérok csörömpöltek a kezemben, ahogy remegtem a dühtől és a tehetetlenségtől.

– Ők a szüleim, Gábor! Mit vársz tőlem? Hogy hátat fordítsak nekik, amikor anyám haldoklik? – kérdeztem, és végre ránéztem. A szeme hideg volt, mintha már nem is ismertem volna.

Az egész tavaly ősszel kezdődött, amikor anyámnál rákot diagnosztizáltak. Az első sokk után azonnal cselekedni akartam: orvosokat kerestem, magánklinikákat, alternatív kezeléseket. Apám nyugdíjas, anyám egész életében óvónőként dolgozott, sosem volt pénzük félretenni. A megtakarításaik már az első hónapban elfogytak.

Gáborral tíz éve vagyunk házasok. Mindig azt hittem, hogy a család az első, és ő is így gondolja. De amikor szóba hoztam, hogy segítenünk kellene anyáméknak, mintha egy idegen állt volna előttem. – Nem az én dolgom, hogy a te szüleid adósságait fizessem – mondta akkor először, és én nem akartam elhinni.

Azóta minden nap egy harc. Reggelente csendben készülődünk, kerülgetjük egymást a lakásban. Este, amikor hazaérek a kórházból, ahol anyámat ápolom, Gábor már a tévé előtt ül, és csak annyit kérdez: – Hogy van? – de a hangjában nincs együttérzés, csak fásultság.

Egyik este, amikor apám felhívott, hogy sürgősen pénzre lenne szükségük egy újabb kezeléshez, Gábor hallotta a beszélgetést. – Már megint pénzt kérnek? – kérdezte gúnyosan, amikor letettem a telefont. – Meddig akarod ezt csinálni? Meddig fogod még a mi jövőnket feláldozni miattuk?

– Nem érted, hogy ha most nem segítünk, anyám meghalhat? – kiáltottam rá. – Hogy tudnék ezzel együtt élni?

– És velem hogy tudsz együtt élni? – vágott vissza. – Én is számítok? Vagy csak a szüleid léteznek?

A barátnőim szerint Gábornak igaza van. – Nem lehet mindent feladni a szülőkért – mondja Zsuzsa. – Neked is van saját életed. De hogyan lehet ezt eldönteni? Hogyan lehet választani azok között, akik felneveltek, és akivel az életedet tervezed?

A családom mindig is összetartó volt. Gyerekkoromban minden vasárnap együtt ebédeltünk, anyám húslevest főzött, apám vicceket mesélt. Most a kórházi ágy mellett ülök, anyám keze hideg a tenyeremben, és azt suttogja: – Ne veszekedjetek miattam, kislányom. Nem éri meg.

De én nem tudok nem harcolni érte. Minden hónapban elutalom a fizetésem felét apámnak. A közös megtakarításunk lassan elfogy. Gábor egyre többször alszik a kanapén. Egyik este, amikor hazaérek, a bőröndje az előszobában áll.

– Elmegyek egy időre – mondja halkan. – Nem bírom tovább ezt a feszültséget. Nem akarom, hogy miattad gyűlöljem a családodat. És téged sem.

A szívem összeszorul. – Ez most komoly? – kérdezem. – Most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád?

– Mindig csak nekik van szükségük rád – feleli. – Én már nem számítok.

Aznap éjjel egyedül maradok a lakásban. A csend szinte fáj. Felhívom apámat, de nem mondom el neki, mi történt. Csak hallgatom a hangját, ahogy próbál erősnek tűnni.

A következő hetekben minden összeomlik. Anyám állapota romlik, Gábor nem jön haza. A barátnőim próbálnak vigasztalni, de érzem, hogy magamra maradtam. Egy este apám sírva hív fel: – Anyád elment, kislányom.

A temetésen Gábor megjelenik. Távolról figyel, nem jön oda hozzám. Amikor mindenki elmegy, odalép hozzám.

– Sajnálom – mondja. – De nem tudtam máshogy csinálni.

– Én sem – felelem.

Most itt ülök a régi gyerekszobámban, anyám fényképe előtt. Az életem darabokra hullott. Megérte? Megérte feláldozni mindent a családért? Vagy csak elveszítettem mindent, amit szerettem?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ a családi kötelesség és a saját boldogság között?