„Nem bírom tovább, Zoltán!” – Egy házasság vége az anyós miatt

– Nem bírom tovább, Zoltán! – kiáltottam a konyhaasztalnál, miközben remegő kézzel töröltem le a könnyeket az arcomról. A férjem csak állt velem szemben, karba tett kézzel, és a tekintete hideg volt, mint a márciusi szél.

– Akkor mit akarsz? Hogy beadjuk anyámat az otthonba? – kérdezte fojtott hangon.

A falióra kattogása szinte elnyomta a szívem dobogását. Húsz év házasság után most először éreztem azt, hogy teljesen egyedül vagyok ebben a lakásban, pedig ott állt velem szemben az a férfi, akivel együtt öregedtem meg.

Zoltán anyja, Ilona néni, már évek óta velünk lakott. Eleinte csak néha felejtett el dolgokat, de mostanra már azt sem tudta, melyik év van. Néha rám támadt, hogy elloptam a pénztárcáját, máskor sírva követelte vissza a halott férjét. Az orvos szerint demencia – de ezt Zoltán sosem akarta elfogadni.

– Nem tudom tovább csinálni – suttogtam. – Éjjelente felébreszt, ordít, hogy ég a ház. Napközben rám zárja az ajtót, vagy eltűnik a gyógyszereivel. Már nem alszom hetek óta.

– Akkor miért nem szóltál eddig? – kérdezte Zoltán, de tudtam, hogy ez csak vádaskodás.

– Szóltam! De te mindig csak annyit mondtál: „Majd jobb lesz.”

A gyerekeink – Gergő és Anna – már rég kirepültek. Gergő Németországban dolgozik, Anna Pesten tanul. Mindketten ritkán jönnek haza, és amikor mégis, akkor is csak pár órára. Én maradtam itt Ilona nénivel és Zoltánnal, aki reggeltől estig dolgozik a gyárban.

Az utóbbi időben minden nap ugyanaz volt: reggel felkeltem, Ilona néni már az ajtóban állt pizsamában, és azt kérdezte: „Hol van az apád?” Délben nem akart enni, este pedig nem akart lefeküdni. Ha valamit rosszul csináltam, Zoltán engem hibáztatott.

Egyik este, amikor Ilona néni megint eltűnt a lakásból – végül a szomszéd találta meg a lépcsőházban –, eldöntöttem: elég volt. Másnap reggel leültem Zoltánnal beszélgetni.

– Zoltán, ez így nem mehet tovább. Szakember kell neki. Egyedül nem bírom.

– Te csak le akarod rázni magadról! – vágta rám dühösen.

– Nem! Csak ember vagyok! Nekem is van határom! – kiáltottam vissza.

Aznap este Zoltán nem szólt hozzám. Napokig csak a szükséges szavakat váltottuk: „Kész az ebéd.” „Elmentem dolgozni.” „Ilona néni gyógyszere.”

Aztán egy péntek este hazajött, leült velem szemben és azt mondta:

– Ha tényleg így gondolod… akkor váljunk el.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Húsz év után ennyi? Mert már nem bírom tovább az anyósomat?

– Komolyan gondolod? – kérdeztem halkan.

– Igen. Csalódtam benned. Azt hittem, együtt mindent kibírunk.

Nem szóltam semmit. Csak ültem ott és néztem magam elé. Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam Ilona néni motyogását a másik szobából, és azon gondolkodtam: tényleg én vagyok a rossz? Tényleg nekem kellene mindent feláldoznom?

A következő napokban Zoltán ügyvédet keresett. A gyerekeknek is elmondta: „Anyátok nem akarja tovább ápolni a nagymamát.” Anna sírva hívott fel:

– Anya, tényleg igaz?

– Igen, kicsim… De hidd el, már nem bírom tovább.

Gergő csak annyit mondott: – Majd én hazajövök pár hétre segíteni.

De tudtam, hogy ez nem megoldás. Egyedül maradtam Ilona nénivel és a saját lelkiismeret-furdalásommal.

A válás gyorsan ment. Zoltán elköltözött az anyjával egy albérletbe. A lakás rám maradt – de üres volt nélküle. Néha hallom még Ilona néni hangját a fejemben: „Hol van az apád?”

Azóta minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok-e az önző? Vagy csak egyszerűen emberből vagyok?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet bírni más terhét cipelni? Vajon tényleg én vagyok a hibás?