„Nem bírom tovább!” – Egy házasság utolsó napjai a magyar valóságban

– Már megint nem vagy itthon, András! – csattant fel a hangom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A gyerekek már rég az ágyban voltak, de a lakásban még mindig ott vibrált a nap feszültsége. András az ajtóban állt, kabátját le sem vette, csak nézett rám fáradtan.

– Dolgoztam, Eszter. Valakinek el kell tartania ezt a családot – válaszolta halkan, de a hangjában ott volt az a jól ismert él, amitől összeszorult a gyomrom.

– És nekem ki segít? – kérdeztem szinte suttogva. – Én is dolgozom, én is fáradt vagyok. De legalább próbálok itt lenni… Veletek.

Nem válaszolt. Csak elfordult, és bement a nappaliba. Hallottam, ahogy lehuppan a kanapéra, bekapcsolja a tévét. A képernyő fénye megvilágította az arcát, de én már nem láttam benne azt az embert, akibe tizenöt éve beleszerettem.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és minden egyes kimondott vagy elhallgatott mondat visszhangzott bennem: „Mindig csak kritizálsz.” „Soha nem értékeled, amit csinálok.” „Miért nem tudsz végre változni?” Ezek a mondatok már hónapok óta kísértettek minket. Mintha minden veszekedés ugyanazt a forgatókönyvet követné: vádaskodás, sértődés, csend.

Másnap reggel András szó nélkül ment el otthonról. A gyerekekkel próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Anna, a nagyobbik lányunk, azonban átlátott rajtam.

– Anya, miért sírtál éjjel? – kérdezte halkan, miközben reggelit készítettem.

– Csak fáradt vagyok, kicsim – hazudtam neki. De ő csak bólintott, mintha tudná, hogy ez nem igaz.

A munkahelyemen sem volt jobb. A kolléganőm, Judit odajött hozzám ebédszünetben.

– Eszter, minden rendben otthon? Olyan feszült vagy mostanában…

El akartam mondani neki mindent: hogy András már alig beszél hozzám, hogy minden apróságon összeveszünk, hogy néha úgy érzem, egyedül vagyok ebben a házasságban. De csak annyit mondtam:

– Kicsit nehéz mostanság.

Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon más családokban is így van-e ez. Vajon mindenki csak tűr és remél? Vagy van, aki ki meri mondani: elég volt?

Este újra összevesztünk Andrással. A gyerekek már az ágyban voltak, amikor kibukott belőlem:

– Nem bírom tovább! Nem akarok így élni!

András először csak nézett rám döbbenten. Aztán felállt.

– Akkor mit akarsz? Váljunk el? Ezt akarod hallani?

A szívem hevesen vert. Nem tudtam válaszolni. Csak sírtam.

Aznap éjjel András a kanapén aludt. Én pedig azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Mikor lettünk egymás ellenségei? Miért nem tudunk már beszélgetni anélkül, hogy bántanánk egymást?

A következő hetekben minden ugyanígy ment tovább. A gyerekek egyre csendesebbek lettek. Anna rajzolt egy képet: négy pálcikaember áll egymástól távol egy nagy házban. Amikor megkérdeztem tőle, miért ilyen szomorúak ezek az emberek, csak annyit mondott:

– Mert mindig kiabáltok egymással.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: nem csak magunknak ártunk ezzel. A gyerekeink is szenvednek.

Egy este leültem Andrással beszélgetni. Nem volt könnyű. Mindketten sírtunk.

– Szeretném megmenteni ezt a házasságot – mondtam neki halkan. – De nem tudom, hogyan.

– Én sem tudom – felelte András. – Talán már túl késő.

Végül abban maradtunk: adunk magunknak még egy esélyt. Elmentünk párterápiára. Nem volt csodaszer – sokszor még ott is összevesztünk –, de legalább újra beszélgettünk egymással.

A legnehezebb az volt elfogadni: néha nem elég szeretni valakit. Néha két ember egyszerűen túl sok sebet ejt egymáson ahhoz, hogy újra egymásra találjanak.

Most itt ülök a gyerekszobában, nézem Annát és Petit aludni. András már nincs velünk – végül elváltunk –, de legalább békében váltunk el. A gyerekek lassan újra mosolyognak.

Néha még mindig hallom magamban azokat a mondatokat: „Nem bírom tovább.” „Soha nem hallgatsz meg.” „Miért nem változol?” Vajon ha hamarabb kimondjuk ezeket az érzéseket – őszintén és félelem nélkül –, megmenthettük volna a házasságunkat?

Vajon hány családban hangzanak el most is ezek a mondatok? És vajon hányan mernek lépni időben?