„Nem akarom, hogy elgyere az unokád születésnapjára” – Egy anya szíve darabokra hullik

„Anya, idén inkább ne gyere el Frici születésnapjára. Szeretnénk nyugodt hangulatot, és úgy érezzük, te ezt most nem tudnád biztosítani.”

A telefonom kijelzőjén ott világított ez a néhány sor, és mintha egy jéghideg kéz markolta volna meg a szívemet. A konyhaasztalnál ültem, előttem a gondosan kiválasztott ajándék – egy kisautó, amiről Frici már hónapok óta álmodozott –, és a tortarecept, amit egész héten gyakoroltam. A kezem remegett, ahogy újra és újra elolvastam a fiam üzenetét.

– Ez biztos valami félreértés – motyogtam magam elé, de a könnyek már csorogtak az arcomon.

Az ajtóban megjelent a férjem, Laci.
– Mi történt, Klári? – kérdezte aggódva.

– Zoli azt írta, ne menjek el Frici születésnapjára. Szerinte csak elrontanám a hangulatot… – válaszoltam elcsukló hangon.

Laci sóhajtott. – Tudod, hogy Zsuzsa (a menyem) sosem kedvelt igazán. Mindig is úgy érezte, hogy túl sokat szólsz bele mindenbe.

– De hát csak segíteni akartam! – törtem ki. – Amikor Frici beteg volt, én vittem orvoshoz, amikor ők dolgoztak! Én főztem rájuk heteken át, amikor Zsuzsa eltörte a lábát! Hogy lehet, hogy most én vagyok a rossz?

Laci csak csendben átölelt. Éreztem, ahogy az évek alatt felgyülemlett feszültség most mind ki akar törni belőlem. Az emlékek kavarogtak bennem: az első közös karácsonyuk, amikor Zsuzsa sértődötten vonult félre, mert szerinte túl sós lett a levesem; az a nyár, amikor Frici nálunk töltötte a hetet, és Zoliék szerint túl sok édességet adtam neki; vagy amikor megjegyeztem, hogy talán nem kellene annyit dolgozniuk, mert Fricinek szüksége van rájuk – akkor is csak egy szemrehányó pillantást kaptam.

Mégis minden évben reménykedtem. Minden születésnap előtt hetekig készültem: gondosan választottam ki az ajándékot, próbáltam olyan ruhát felvenni, ami nem túl feltűnő, de mégis csinos – csak hogy Zsuzsa ne érezze magát kellemetlenül mellettem. És minden alkalommal igyekeztem kevesebbet beszélni, visszafogni magam.

Most azonban úgy tűnt, minden hiába volt.

Másnap reggel Laci azt mondta:
– Hívd fel Zolit! Beszélj vele! Nem lehet ezt így lezárni.

Félve tárcsáztam a számát. A vonal túlsó végén fiam hangja fáradtan csengett:
– Szia, anya. Tudom, mit akarsz mondani…

– Zoli, kérlek… Mondd el őszintén: tényleg ennyire zavarok? Mit tettem?

Hosszú csend következett.
– Nézd… Zsuzsa szerint mindig kritizálod őt. A múltkor is megjegyezted, hogy Frici túl vékony. Aztán amikor azt mondtad, hogy régen bezzeg másképp neveltük a gyerekeket… Ezek fájnak neki.

– De hát csak aggódom! – fakadtam ki. – Nem bántani akartam!

– Tudom, anya. De néha úgy érezzük, nem bízol bennünk. És Frici is észreveszi a feszültséget…

A szavak úgy hasítottak belém, mint egy kés. Hát tényleg ennyire rossz nagymama vagyok? Tényleg csak ártok annak, akit a legjobban szeretek?

Napokig nem tudtam aludni. A torta ott maradt a hűtőben érintetlenül. Az ajándékot becsomagolva tettem vissza a szekrénybe. Laci próbált vigasztalni:
– Adj nekik időt! Talán majd meggondolják magukat.

De én csak ültem némán az ablak előtt, néztem az udvaron játszó gyerekeket, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért lettem én „a rossz nagymama”?

A születésnap napján egész nap csend volt a lakásban. Délután Laci megszorította a kezem:
– Menjünk el sétálni.

Az utcán találkoztunk Marikával, a szomszédasszonnyal.
– Klári néni! Nem jön ma Friciékhez? – kérdezte meglepetten.

Csak megráztam a fejem.
– Nem hívtak…

Marika együttérzően megsimogatta a vállamat.
– Tudja, nálunk is volt ilyen. A lányom egyszer azt mondta: „Anya, túl sok vagy.” De aztán rájöttünk: mindannyian hibáztunk egy kicsit.

Hazafelé menet Laci halkan megszólalt:
– Talán tényleg túl sokat akartál adni… Néha hagyni kell őket hibázni is.

Este leültem az asztalhoz és levelet írtam Zolinak:
„Drága Fiam! Sajnálom, ha megbántottalak titeket. Nem akartam beleszólni az életetekbe – csak féltelek benneteket. Ha úgy érzitek, jobb nélkülem az ünnep, elfogadom. De soha ne felejtsétek el: mindig szeretlek titeket.”

Napokkal később Frici rajza érkezett postán: egy nagy piros szívvel és aláírva: „Szeretlek, Mama!”

Talán van még remény…

Vajon tényleg jobb néha háttérbe húzódni? Vagy harcoljak tovább azért, hogy része lehessek az unokám életének? Ti mit tennétek a helyemben?