Nem akarok mostohaanyát! – Egy kamaszlány harca az új család ellen

– Nem akarok mostohaanyát! – ordítottam, miközben becsaptam magam mögött a szobám ajtaját. A hangom visszhangzott a panelház negyedik emeletén, de apám csak sóhajtott egyet a konyhában.

– Zsófi, kérlek, ne kezdjük elölről! – szólt utánam fáradtan. – Csak vacsorázzunk együtt, jó? Kati nagyon kedves nő, szeretném, ha megismernéd.

Kati. Már a neve is idegenül csengett. Mióta anyu elköltözött, apu egymás után hozta haza a barátnőit. Volt köztük fodrász, pénztáros, sőt még egy volt osztálytársa is. De egyikük sem volt az anyám. És én nem akartam senkit az anyám helyett.

A szobám sarkában ültem, a térdemet átölelve. A telefonomon néztem a régi családi fotókat: anyu mosolya, apu ölelése, én középen. Akkor még minden rendben volt. Akkor még nem kellett választanom.

A válás után anyu elment Debrecenbe dolgozni, én pedig apánál maradtam Budapesten. Anyu azt mondta, így lesz jobb nekem – de valójában csak menekült. Aztán jöttek az új nők, és minden alkalommal úgy éreztem, egyre távolabb kerülök attól a családtól, amit ismertem.

Egyik este apu leült mellém.

– Zsófi, tudom, hogy nehéz neked. De én is magányos vagyok. Nem akarom, hogy egész életemben csak ketten legyünk. Szükségem van valakire.

– És nekem? Nekem nincs szükségem senkire? – kérdeztem dühösen.

– Dehogynem. Szükséged van egy anyára is.

– Nekem van anyám! – vágtam rá.

Apu csak lehajtotta a fejét. Tudtam, hogy fáj neki, de nem érdekelt. Az én fájdalmam nagyobb volt.

Másnap Kati már ott ült a konyhában, amikor hazaértem az iskolából. Mosolygott rám, mintha minden rendben lenne.

– Szia Zsófi! Hoztam neked egy kis csokit – mondta kedvesen.

– Nem kérek – feleltem ridegen, és bevonultam a szobámba.

Később hallottam, ahogy apu magyarázkodik:

– Ne haragudj rá, nehéz időszaka van…

Kati hangja halk volt:

– Megértem. Nem akarok a helyébe lépni… csak segíteni szeretnék.

De én nem akartam segítséget. Csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen.

Az iskolában sem volt könnyebb. A barátnőim közül sokan már megszokták az új családokat: új apukák, új anyukák, féltestvérek. De én nem tudtam beletörődni. Egyik nap a legjobb barátnőm, Dóri odasúgta:

– Miért nem próbálod meg elfogadni Katit? Lehet, hogy jó fej.

– Te ezt nem érted – morogtam vissza.

Otthon egyre feszültebb lett a légkör. Kati mindent megtett: főzött rám, kérdezte az iskolát, még a kedvenc könyvemet is elolvasta. De én csak falakat húztam magam köré.

Egy este apu elvesztette a türelmét.

– Elég volt ebből! Nem viselkedhetsz így örökké! Kati nem érdemli meg ezt!

– Én sem érdemlem meg! – kiabáltam vissza könnyekkel a szememben. – Miért kell nekem mindig alkalmazkodni? Miért nem kérdezi meg senki, hogy mit akarok?

Apu arca eltorzult a fájdalomtól.

– Sajnálom… – suttogta.

Aznap este felhívtam anyut Debrecenben.

– Anya… hiányzol – mondtam halkan.

– Én is hiányzol, kicsim. De most nem tudok hazajönni… Tudod, mennyit dolgozom…

– Igen…

Letettem a telefont és úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok ebben a világban.

A következő napokban Kati próbált közeledni hozzám. Egyik délután bejött a szobámba.

– Zsófi… beszélhetnénk?

– Minek?

– Tudom, hogy nehéz neked. Nem akarom elvenni az anyukád helyét. De ha egyszer szükséged lenne valakire… itt vagyok.

Nem válaszoltam. Csak bámultam ki az ablakon a szürke budapesti házakra.

Az iskolában egyre rosszabbul mentek a jegyeim. A tanárok panaszkodtak apunak. Egyik este összevesztünk:

– Ha így folytatod, mehetsz anyádhoz Debrecenbe! – kiabálta apu.

– Jó! Akkor megyek! – ordítottam vissza.

Összepakoltam néhány ruhát és elindultam az ajtó felé. Kati állt ott csendben.

– Zsófi… kérlek…

– Hagyj békén! – löktem félre és kiviharzottam a lépcsőházba.

Az utcán sírva indultam el a metró felé. Nem tudtam hova megyek – csak menekülni akartam mindentől és mindenkitől.

Végül Dórihoz mentem aludni. Az anyukája megölelt és forró teát adott.

– Tudod, Zsófi – mondta halkan –, néha az élet nem igazságos. De néha azokból lesznek a legjobb családtagok, akiket először nem akartunk elfogadni…

Nem válaszoltam semmit. Csak sírtam tovább.

Másnap reggel apu már várt rám Dóri háza előtt. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.

– Hazajössz velem? – kérdezte csendesen.

Bólintottam. Útközben egyikünk sem szólt egy szót sem.

Otthon Kati várt ránk reggelivel és forró kakaóval. Leültem az asztalhoz és először néztem rá igazán: fáradt volt ő is, de kedvesen mosolygott rám.

– Sajnálom – suttogtam halkan.

Kati csak bólintott és megsimogatta a kezemet.

Azóta eltelt néhány hónap. Még mindig nehéz elfogadni az új helyzetet, de már nem érzem magam annyira egyedül. Néha beszélgetünk Katival – néha még nevetünk is együtt. Anyuval ritkán találkozom, de már nem haragszom rá annyira.

Talán sosem lesz olyan családom, mint régen volt. De talán lehet újra boldog lenni – csak másképp.

Vajon tényleg képesek vagyunk elfogadni valakit új családtagnak? Vagy örökre ragaszkodunk ahhoz, ami már elveszett?