„Nem akarok itt élni!” – Egy döntés, ami mindent megváltoztatott
– Nem akarok itt élni! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a konyhaasztalon. Az anyósom, Ilona néni, csak összefonta a karját, és szúrósan nézett rám.
– Ez a legjobb megoldás, Zsuzsa. Itt legalább nem kell albérletre költenetek, és a gyerekek is nagy kertben nőhetnek fel. – A hangja olyan volt, mint a jég: kemény és hideg.
A férjem, Gábor, csak némán ült mellettem. A tekintetében láttam a feszültséget, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy ő is érzi: ez nem a mi döntésünk volt. Ilona néni már hónapok óta győzködött minket, hogy költözzünk hozzájuk vidékre, mert a fővárosi élet túl drága, és „úgyis csak elherdálnánk a pénzt”.
Az első napokban még próbáltam alkalmazkodni. A ház régi volt, minden sarka Ilona néni múltját őrizte: a falon régi családi fotók, a polcokon porcelán figurák, amiket sosem engedett megérinteni. A kertben minden virágot ő ültetett, és minden reggel kijelentette: „Ezt is locsolni kell, Zsuzsa!”
A gyerekek – Dóri és Marci – először örültek az új helynek. De hamar rájöttek, hogy minden lépésüket figyelik. Ilona néni nem engedte, hogy hangosan nevessenek vagy sarazzanak az udvaron. Egyik délután Marci elesett és bepiszkolta a nadrágját. Ilona néni azonnal rászólt:
– Hogy nézel ki? Ilyen gyereket még nem láttam! Zsuzsa, te nem tanítod meg rendesen?
A szívem összeszorult. Gábor ilyenkor mindig azt mondta: „Anyám csak jót akar.” De én éreztem, hogy napról napra fogy belőlem az erő.
Az estéink is megváltoztak. Régen Gáborral összebújtunk a kanapén, beszélgettünk vagy filmet néztünk. Most Ilona néni mindig ott ült velünk, és mindenbe beleszólt.
– Gábor, miért nem segítesz többet a ház körül? Zsuzsa egész nap csak főz és takarít? – kérdezte egy este.
Gábor csak sóhajtott:
– Anyu, dolgozom egész nap…
– Régen én is dolgoztam! Mégis rend volt a házban! – csattant fel Ilona néni.
Egyre többször vitatkoztunk Gáborral. Ő próbált közvetíteni köztünk, de mindig az anyja oldalára állt. Egy este már nem bírtam tovább:
– Miért nem állsz ki mellettem? Ez már nem az én életem! – zokogtam.
Gábor csak lehajtotta a fejét:
– Nem tudok mit csinálni… Nincs pénzünk saját lakásra. Anyám segít nekünk.
De ez nem segítség volt. Ez egy börtön.
A barátaim is eltűntek lassan. Nem hívtak át magukhoz, mert „úgyis messze laksz már”, és én sem hívtam őket ide – szégyelltem ezt az életet. Az anyósom mindenkit árgus szemekkel figyelt volna.
Egy nap Dóri sírva jött haza az iskolából:
– Anya, azt mondták a többiek, hogy nekem nincs is saját szobám…
Akkor értettem meg igazán: nemcsak én szenvedek. A gyerekeim is elvesztették azt a biztonságot, amit próbáltam nekik adni.
Az anyósom egyre inkább átvette az irányítást minden felett. Még azt is megmondta, mit főzzek vacsorára:
– A gyerekeknek nem való pizza! Főzz inkább főzeléket!
Egy este Gábor később jött haza. Fáradt volt és ingerült.
– Miért vagy ilyen csendben? – kérdeztem tőle.
– Elegem van ebből az egészből… De nincs más választásunk – mondta halkan.
Akkor először láttam rajta is a kétségbeesést.
Azóta minden nap úgy érzem magam, mint egy idegen ebben a házban. Minden reggel úgy kelek fel, hogy számolom a napokat: vajon meddig bírom még?
Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem a konyhában egyedül. Néztem a sötét ablakot és azon gondolkodtam: hogyan jutottunk idáig? Hol vesztettük el egymást Gáborral? Vajon van még visszaút?
Másnap reggel Ilona néni már a kávéfőző mellett állt:
– Ne felejtsd el ma elvinni Marcit orvoshoz! És ne késs el vele!
Csak bólintottam. Már nem volt erőm vitatkozni.
De belül egyre nőtt bennem az elhatározás: ezt így nem lehet tovább csinálni. Nem akarom, hogy a gyerekeim ebben nőjenek fel. Nem akarom elveszíteni Gábort sem – de magamat sem adhatom fel.
Most itt ülök, és azon gondolkodom: vajon van még remény arra, hogy újra megtaláljuk egymást? Vagy mindent elveszítettünk azon az estén, amikor beadtuk a derekunkat Ilona néninek?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy házasságot ilyen körülmények között? Vagy jobb lenne mindent újrakezdeni valahol máshol?