„Nem akarok itt élni!” – Egy anyós, egy ház és egy széthulló család története

– Nem akarok itt élni! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a kulcsokat. Az egész testem remegett a dühtől és tehetetlenségtől. Éva, a feleségem, csak némán nézett rám, szemeiben könnyek csillogtak. Az anyósom, Marika néni, a sarokban állt összefont karral, és fejcsóválva sziszegte: – Hálátlan vagy, Tamás. Mindent értetek teszek.

Aznap este már harmadszor veszekedtünk ugyanazon: miért kellett nekünk ezt a házat megvenni a város szélén, amikor mindketten a belvárosi élethez szoktunk? Miért kellett hallgatnunk Marika nénire, aki szerint „a gyerekeknek kert kell, nem panel”? A döntés nem volt igazán a miénk. Éva mindig is próbált megfelelni az anyjának, én pedig… én csak békét akartam. Most viszont úgy éreztem, minden elveszett.

A költözés utáni első hetekben még próbáltam pozitívan hozzáállni. A kertben virágokat ültettem, fociztam a kisfiammal, Bencével, és esténként együtt grilleztünk. De Marika néni mindenbe beleszólt. – Ne oda ültesd azt a rózsát, Tamás! – szólt rám egyik délután. – A nap ott nem éri elég ideig. És Bencének ne adj annyi csokit, elrontja a fogát! – tette hozzá, miközben Éva csendben bólogatott.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy vendég a saját otthonomban. Minden döntést Marika néni hozott meg: mit főzzünk vasárnap, hova menjünk kirándulni, milyen színű legyen a nappali fala. Éva pedig mintha elveszítette volna önmagát. Már nem nevettünk együtt esténként, csak csendben ültünk egymás mellett a kanapén, miközben Marika néni a tévét bámulta.

Egyik este Bence odabújt hozzám: – Apa, mikor megyünk vissza a régi lakásba? Ott jobb volt. Megszorult a torkom. Mit mondhattam volna neki? Hogy soha? Hogy talán egyszer? Csak megsimogattam a fejét és azt suttogtam: – Majd meglátjuk, kisfiam.

A helyzet egyre csak romlott. Egy vasárnap reggel Marika néni bejelentette: – Úgy döntöttem, ideköltözöm hozzátok. Egyedül már nem bírom a panelban. Éva azonnal beleegyezett. – Persze, anya, természetes! – mondta lelkesen. Én viszont éreztem, hogy valami végleg eltört bennem.

Az anyósom beköltözése után minden nap egy harc lett. Nem volt magánéletünk. Ha Évával beszélgetni próbáltam volna, Marika néni mindig közénk furakodott: – Miről suttogtok? Nincs titok ebben a családban! Egy este már nem bírtam tovább:

– Elég volt! Ez így nem mehet tovább! – kiabáltam Évának és Marika néninek is.
– Hogy beszélsz az anyámmal? – kérdezte Éva dühösen.
– Úgy beszélek vele, ahogy egy betolakodóval szokás! – vágtam vissza.
– Tamás! – sikította Marika néni. – Én csak segíteni akarok!
– Nem segítesz! Tönkreteszed az életünket! – ordítottam.

Bence sírva rohant be a szobájába. Éva utánament, én pedig ott maradtam egyedül a nappaliban. A kezem remegett, a szívem majd kiugrott a helyéről. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig fajulhatnak a dolgok.

Aznap este Éva nem szólt hozzám. Napokig csak a legszükségesebbeket beszéltük meg egymással. Bence is visszahúzódott, egyre többet játszott egyedül. Marika néni pedig úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Egy hét múlva Éva leült mellém.
– Tamás… én nem tudom ezt hogy oldjuk meg. Anyám beteges lett az utóbbi időben… félek őt magára hagyni.
– De mi lesz velünk? – kérdeztem halkan.
– Nem tudom…

Azóta minden nap úgy érzem magam, mint egy statiszta a saját életemben. Próbálok Bencére koncentrálni, de közben érzem, hogy Évával egyre távolabb kerülünk egymástól. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat az embereket, akiknek nincsenek ilyen családi kötöttségeik.

Tegnap este Bence odajött hozzám:
– Apa… te szeretsz minket?
– Persze hogy szeretlek titeket! – válaszoltam azonnal.
– Akkor miért vagy mindig szomorú?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak átöleltem és hagytam, hogy potyogjanak a könnyeim.

Most itt ülök ebben a házban, amit sosem akartam igazán otthonomnak érezni. Vajon lehet még ebből igazi család? Vagy mindent elrontottunk egyetlen rossz döntéssel?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy házasságot és egy családot ekkora nyomás alatt?