Nem adom fel az életem mások hibáiért – Elza harca az otthonáért

– Elza, kérlek, gondold át még egyszer – mondta anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A keze remegett a csészével, és a hangja olyan volt, mintha egyszerre könyörögne és parancsolna. – Ez nem csak rólunk szól. Az egész család jövője múlik rajta.

Ott ültem vele szemben, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. Az ablakon át beszűrődő júniusi fényben minden olyan valószerűtlennek tűnt. A férjem, Gábor, csendben állt a sarokban, a tekintetét lesütötte. Tudtam, hogy ő is fél. De nem tőlem – hanem attól, hogy végre nemet mondok.

A lakás, amiről szó volt, az én örökségem volt. Anyám halála után maradt rám, egy kétszobás panel Zuglóban. Nem volt nagy szám, de nekem mindent jelentett: biztonságot, emlékeket, egy darabot abból az életből, amit anyám nekem akart adni. Gábor családja viszont bajba került: az öccse, Zsolt vállalkozása csődbe ment, és most mindenki tőlem várta a megoldást.

– Elza, ez csak pénz – próbált érvelni Gábor is halkan. – Újra tudunk kezdeni. Együtt.

De én már nem tudtam hinni neki. Évek óta csak adtam: időt, energiát, pénzt. Mindig én voltam az, aki alkalmazkodott. Amikor Gábor elvesztette az állását, én dolgoztam két műszakban is. Amikor Ilona néni beteg lett, én ápoltam hónapokon át. Most pedig azt várták tőlem, hogy dobjam oda az egyetlen biztos pontomat is.

– És ha eladom? – kérdeztem halkan. – Mi lesz utána? Ha Zsolt megint hibázik? Ha megint bajba kerültök? Akkor mit adok még oda?

Ilona néni arca megkeményedett.

– Hálátlan vagy – sziszegte. – Mi mindent megtettünk érted! Hogy lehetsz ilyen önző?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. De valami bennem eltört. Felálltam az asztaltól.

– Nem vagyok önző – mondtam remegő hangon. – Csak végre magamra is gondolok.

Aznap este Gábor nem szólt hozzám. Csak ültünk egymás mellett a kanapén, és néztük a tévét anélkül, hogy bármit is felfogtunk volna belőle. Éreztem a távolságot köztünk – mintha egy láthatatlan fal nőtt volna fel közöttünk.

Másnap reggel Gábor korán elment otthonról. Egyedül maradtam a lakásban, és csak ültem az ablakban órákon át. Próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még boldogok voltunk. Amikor még hittem abban, hogy a szeretet mindent megold.

Délután csörgött a telefonom. Zsolt volt az.

– Elza, ne haragudj anyámra – mondta fáradtan. – Csak fél. Mindannyian félünk.

– Én is félek – válaszoltam őszintén. – De nem adhatom fel magam teljesen.

– Megértem – sóhajtott Zsolt. – Csak… ha mégis meggondolod magad…

Letettem a telefont és sírtam. Nem akartam rosszat senkinek. De azt sem akartam többé elveszíteni önmagam.

Az elkövetkező hetekben minden nap újabb viták jöttek. Gábor egyre zárkózottabb lett. Ilona néni nem hívott többet. A család többi tagja is elfordult tőlem – mintha valami bűnt követtem volna el.

Egy este Gábor hazajött részegen.

– Miért nem tudsz egyszer az életben áldozatot hozni? – kiabálta rám könnyes szemmel.

– Egész életemben csak azt tettem! – ordítottam vissza.

A szomszédok biztosan hallották. De akkor már nem érdekelt semmi.

Másnap reggel Gábor összepakolt pár ruhát és elment. Nem mondta ki, hogy vége – de mindketten tudtuk.

Hetekig csak vegetáltam. A munkahelyemen is alig tudtam odafigyelni. A barátnőm, Ági próbált segíteni.

– Elza, ne hagyd magad! Ez a te életed! Nem élheted mások helyett!

De én csak bámultam rá üres tekintettel.

Aztán egy nap kaptam egy levelet Ilona nénitől. Nem bocsánatkérés volt benne – inkább egy utolsó vádaskodás: „Elárultad a családot.” Összegyűrtem a papírt és kidobtam.

Lassan elkezdtem újra élni. Megtanultam egyedül lenni ebben a lakásban – ami most már tényleg csak az enyém volt. Néha még mindig fájt minden emlék: Gábor nevetése, anyám illata a régi függönyökön. De már nem akartam feladni magam senki kedvéért.

Most itt ülök az ablakban egy csésze teával, és nézem az esti fényeket Budapesten. Néha még mindig hallom Ilona néni hangját a fejemben: „Hogy lehetsz ilyen önző?” De már tudom: nem önzés az, ha végre magamat választom.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet másokért élni anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat?